– RASA, KIMEGYEK A KERTBE MEGMETSZENI A BOKROKAT ÉS A FÁKAT. A TELEFONT ITT HAGYOM, MERT MUNKA KÖZBEN CSAK ZAVAR A ZSEBEMBEN. RÁADÁSUL FŰRÉSZELNI FOGOK, ÚGYSEM HALLANÁM, HA CSÖRÖGNE.
Vytautas már a vastag munkáskabátját húzta magára, miközben beszélt.
– A gumiszervizből kellene hívniuk. Holnapra kértem időpontot a téli gumik felszerelésére. Ha keresnek, vedd fel, jó? Csak mondd meg nekik, hogy megfelel az időpont.
– Persze – felelte Rasa.
Vytautas letette a telefonját a konyhaasztalra, sapkát húzott, majd kiment.
Aznap csak azért utaztak ki a Kaunas melletti kis hétvégi házukba, hogy rendbe tegyék a kertet tél előtt, elzárják a vizet, összeszedjék a kerti bútorokat, és hazavigyenek néhány holmit.
Rasa az ablakból nézte a férjét.
Vytautas lehajolt egy bokor fölé, megvizsgálta az ágakat, aztán munkához látott.
Rasa akaratlanul is elmosolyodott.
Negyven éve éltek együtt.
Fiatal korában Vytautas soha nem számított klasszikus szépfiúnak.
Nem volt magas.
Nem volt széles vállú.
De volt benne valami, ami miatt a nők mindig észrevették.
Rasa is ezért szeretett bele.
Most azonban, ahogy figyelte, hirtelen arra gondolt:
„Megöregedtünk.”
Vytautas haja már erősen ritkult a feje tetején.
A mozdulatai sem voltak olyan gyorsak, mint harmincéves korában.
És Rasa önkéntelenül eszébe jutott egy másik férfi.
Darius.
A férfi, aki fiatal korában évekig udvarolt neki.
Na, ő valóban feltűnő jelenség volt.
Magas.
Széles vállú.
Sötét hajú.
És elképesztően céltudatos.
A kilencvenes évek elején vállalkozásba kezdett, később külföldre költözött, és Rasa évekkel később hallotta egy régi ismerősétől, hogy valahol Spanyolországban, a tengerpart közelében vett házat.
A barátnői akkoriban sokszor ugratták:
– Rasa, te teljesen bolond voltál! Ha Dariust választod, most egy spanyolországi teraszon innád a reggeli kávédat!
Rasa mindig nevetett ezen.
Mert ő Vytautast választotta.
Szerelemből.
És soha nem bánta meg.
Most mégis, ki tudja miért, ismét eszébe jutott Darius.
Talán azért, mert az ember bizonyos kor után néha önkéntelenül is végiggondolja azokat az utakat, amelyeken soha nem indult el.
Ekkor megszólalt az asztalon Vytautas telefonja.
Rasa összerezzent.
Ismeretlen szám.
„Biztosan a gumiszerviz” – gondolta.
Felvette.
Még köszönni sem volt ideje.
Egy éles női hang azonnal rázúdult:
– TE MIÉRT NEM JÖTTÉL TEGNAP?! ÉS A PÉNZT SEM KÜLDTED EL! MÁR MEGINT KIMENTÉL AHHOZ A VÉN NŐHÖZ A HÉTVÉGI HÁZBA? A SAJÁT FIAD MEG SZAKADT NADRÁGBAN MENJEN ISKOLÁBA?!
Rasa megdermedt.
Nem tudott megszólalni.
„Ahhoz a vén nőhöz?”
Róla beszél?
És milyen fiúról?
A nő a vonal másik végén tovább kiabált:
– HA LÁTNI AKAROD A FIADAT, MÉG MA KÜLDD EL A PÉNZT! ÉS NE HALLGASS, MINT EGY DARAB FA! MOST MÁR TÉNYLEG ELEGEM VAN BELŐLED!
Rasa ujjai remegni kezdtek.
Negyven év házasság.
Két közös gyermek.
Három unoka.
És most egy idegen nő közli vele, hogy a férjének van egy fia?
Egy másik család?
Egy másik élet?
Rasa remegő ujjal megszakította a hívást.
A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy hallotta a falióra kattogását.
Odament az ablakhoz.
Vytautas odakint dolgozott.
A kabátját már levette.
A sapkája egy padon hevert.
Pólóban fűrészelt egy vastagabb ágat.
És Rasa hirtelen egészen más szemmel nézett rá.
Még mindig erős volt.
A karján megfeszültek az izmok.
„Persze, hogy tetszhetett más nőknek is” – villant át rajta.
Aztán azonnal elszégyellte magát.
Mit gondol?
Vytautas?
Az ő Vytautasa?
Képes lett volna évtizedeken át kettős életet élni?
👇 Tęsinį skaitykite komentaruose.
Rasa visszament az asztalhoz.
Újra megnézte az ismeretlen számot.
Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy visszahívja.
Megkérdezi, ki az.
Hány éves az a fiú.
Mióta tart ez az egész.
Aztán elfogyott a bátorsága.
Kitörölte a hívást a telefonból.
Mintha ezzel magát a problémát is eltüntethetné.
„Most nem.”
Egyszerűen nem volt ereje szembenézni vele.
De dolgozni sem tudott.
Leült.
Felállt.
Vizet töltött magának.
Nem ivott belőle.
Újra az ablakhoz ment.
Vytautas semmit sem sejtett.
Nyugodtan dolgozott tovább.
Rasa pedig egyre képtelenebb dolgokat képzelt el.
Talán ezért ment el néha „ügyeket intézni”?
Talán ezért vett fel készpénzt?
Talán voltak olyan napjai, amelyekről ő semmit sem tudott?
Az ember, ha egyszer gyanakodni kezd, hirtelen húsz év teljesen ártatlan emléke is gyanússá válhat.
Aztán Rasa egyszer csak dühös lett.
Nem Vytautasra.
Saját magára.
„Negyven év után egyetlen telefonhívás miatt máris eltemetem a házasságomat?”
Felállt.
– Elég.
És főzni kezdett.
Ha ez valóban az utolsó nyugodt ebédjük lesz, legalább legyen olyan, amilyet Vytautas szeret.
Elővette a céklát.
Feltette a levest.
Húst sütött.
Krumplit készített.
Kinyitott egy üveg saját savanyú uborkát, pedig azt télire tartogatta.
Elővette a füstölt kolbászt is, amelyhez máskor csak ünnepnapokon nyúltak.
Mire Vytautas dél körül belépett a házba, csak állt az ajtóban.
– Rasa… vendégeket várunk?
Az asztal tele volt.
Gőzölgő céklaleves.
Tejföl.
Friss kenyér.
Sült hús.
Krumpli.
Savanyúság.
Kolbász.
– Moss kezet és ülj le – mondta Rasa.
Vytautas gyanakodva nézett rá.
– Valami történt?
– Miért kellett volna történnie?
– Mert ilyen ebédet még a születésnapomon sem kapok.
Rasa elmosolyodott.
De belül remegett.
Leültek.
Vytautas evett, dicsérte a levest, majd a húst.
– Ez fantasztikus. Mit ünneplünk?
Rasa majdnem azt felelte:
„A negyven évnyi hazugságodat.”
De nem mondta ki.
Csak nézte a férfit.
Azt az arcot, amelynek minden ráncát ismerte.
Az embert, aki ott volt mellette, amikor megszülettek a gyerekeik.
Amikor meghalt az édesanyja.
Amikor a fiuk először költözött el otthonról.
Amikor megszületett az első unokájuk.
Lehetséges lenne, hogy mindeközben volt egy másik nő is?
Ebéd után Vytautas hátradőlt.
– Ha így etetsz, holnap már nem férek bele a nadrágomba.
Rasa éppen válaszolni akart, amikor megszólalt a telefon.
Mindketten odanéztek.
Ugyanaz az ismeretlen szám.
Rasa szíve kihagyott egy ütemet.
Vytautas felvette.
Valahogy közben megérintette a kihangosítás gombját.
És a konyhában ismét felcsattant ugyanaz a női hang:
– VIKTORAS! MÉG MINDIG NEM KÜLDTED EL A PÉNZT! TE TÉNYLEG ENNYIRE LELKETLEN VAGY? TE OTT ÜLSZ A HÉTVÉGI HÁZBAN ÉS ÉLVEZED AZ ÉLETET, MI MEG ITT MARADTUNK NÉLKÜLED!
Vytautas megmerevedett.
– Viktoras?
Rasa szinte levegőt sem vett.
A férje értetlenül nézett rá, aztán eltartotta magától a telefont, és megnézte a kijelzőt.
– Elnézést… kit keres?
A nő mondott valamit.
– Nem, itt nincs Viktoras. Vytautas vagyok. Milyen számot tárcsázott?
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán elnevette magát.
– Igen, értem már. Csakhogy az én számom tizennégyre végződik, nem negyvenegyre. Felcserélt két számjegyet.
Csend.
– Semmi baj. Előfordul. Minden jót!
Letette.
Rasa csak nézte.
Aztán olyan hatalmas megkönnyebbülés öntötte el, hogy majdnem elsírta magát.
Téves szám.
Ennyi volt.
Egyetlen felcserélt számjegy.
És ő néhány óra alatt már titkos szeretőt, eltitkolt gyermeket és kettős életet képzelt a férje mögé.
Vytautas észrevette az arcát.
– Mi van veled?
– Semmi.
– Rasa, te mindjárt sírsz.
– Mondom, hogy semmi!
Vytautas gyanakodva nézte.
– Ezért volt ez a királyi ebéd?
Rasa elnevette magát.
Most már a könnyei is kicsordultak.
– Talán.
– Én ezt nem értem.
– Nem is kell mindent értened.
Vytautas megrázta a fejét.
– A nők…
Felállt, és eltűnt a hálószobában.
Rasa még mindig mosolygott, amikor visszajött.
Egy kis bársonydobozt tartott a kezében.
– Ezt eredetileg későbbre akartam hagyni.
– Mit?
– Hát… hamarosan negyven éve lesz, hogy összeházasodtunk.
Rasa felvonta a szemöldökét.
– Emlékszel rá?
– Azért még nem öregedtem meg ennyire.
Átnyújtotta a dobozt.
Rasa kinyitotta.
És elakadt a lélegzete.
Egy gyűrű és egy pár fülbevaló feküdt benne, mélyvörös rubinkövekkel.
Pont olyanok, amilyeneket egyszer hónapokkal korábban megcsodált egy ékszerüzlet kirakatában.
– Vytautas…
– Tudom, hogy a rubinlakodalom csak néhány hét múlva lesz. De nem bírtam tovább titokban tartani.
Rasa óvatosan kivette az egyik fülbevalót.
– Te ezt észben tartottad?
– Mit?
– Hogy egyszer megálltam annál a kirakatnál.
Vytautas vállat vont.
– Negyven éve figyellek. Néha észreveszek dolgokat.
Rasa ekkor már nem próbálta visszatartani a könnyeit.
Eszébe jutott Darius.
A spanyolországi ház.
A régi barátnők tréfái.
„Micsoda életet élhettél volna!”
És most hirtelen nevetségesnek tűnt az egész.
Mert lehetett volna tengerparti villa.
Lehetett volna nagyobb ház.
Több pénz.
Más ország.
Más férfi.
De nem lett volna Vytautas.
Nem lett volna az a negyven közös év.
A két gyermekük.
A három unokájuk.
A reggeli kávék.
A veszekedések, amelyek után mindig kibékültek.
A hétvégi ház.
A közösen ültetett almafák.
Az ember, aki negyven év után is emlékezett arra, milyen fülbevalót nézett meg a felesége egy kirakatban.
Rasa feltette az ékszereket.
– Na? – kérdezte.
Vytautas hosszasan nézte.
Aztán mosolyogva, kissé hamisan énekelni kezdett:
– Micsoda nő…
– Hagyd abba! – nevetett Rasa.
Ebben a pillanatban újra megszólalt a telefon.
Mindketten megmerevedtek.
Aztán egymásra néztek.
Vytautas felvette.
– Jó napot kívánok! A gumiszervizből telefonálunk. Holnap délután három órára várjuk az autót a gumicserére.
– Ott leszek – felelte Vytautas.
Letette a telefont.
Néhány másodpercig csend volt.
Aztán egyszerre nevettek fel.
Rasa odalépett hozzá, átölelte, és fejét a vállára hajtotta.
Még volt előttük egy egész délután a hétvégi házban.
Csak kettesben.
Odakint lassan hűlt a levegő.
A kert már majdnem készen állt a télre.
Az asztalon ott maradt a félig elfogyasztott ebéd, Rasa fülében pedig megcsillantak a rubinok.
És abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelte, milyen lett volna az élete Dariusszal egy spanyolországi villában.
Mert az ember néha csak egyetlen téves telefonhívás után érti meg igazán, milyen rettenetesen fél attól, hogy elveszíti azt, amije van.
Rasa pedig pontosan tudta, hogy negyven évvel korábban jól választott.
Nem a leggazdagabb férfit.
Nem a leglátványosabbat.
Hanem azt az embert, aki mellett az életéből otthon lett.
És ennél jobb választást már nem is kívánhatott volna.
