Tizenegy óra harminckor jártam le a gyár udvarára. A tűző nap már akkor is égette a betont, a kezem tele volt apró vágásokkal a fröccsöntő szerszámoktól. Debrecen mellett, a Hajdúböszörményi úti ipari telepen dolgoztam, és épp azon járt az eszem, hogy a délutáni műszak előtt el kéne ugranom a Pennybe. Levest főzni, mert a múltkor is megjegyezte Irma, hogy "egy rendes asszony nem porból csinálja".
A bódé mögött álltam, ahol a targoncások szoktak dohányozni. Nem láttak. Gábor hangját ismertem meg először, aztán az övét.
— Fiam, én csak azt mondom, hogy te ennél sokkal többre vagy hivatott — Irma a cigarettáját nyomkodta el a vaskorláton. — Nézz magadra. Vezető beosztás, céges autó, egy Skoda Superb. És otthon? Egy nő, aki állandóan fáradt. A konyhában nincs csillogás. A hétvégéken meg csak fekszik a kanapén.
Gábor hallgatott.
— Persze, dolgozik, tudom — folytatta Irma. — De hát ki nem dolgozik? A Bözsi fia mellett olyan nő van, aki melletted is megállná a helyét. Diplomás. Tud főzni is. És nem néz ki úgy, mint aki elfelejtette, hogy van tükre.
A cigarettámról lepattant egy darabka parázs. Nem az fájt. Hanem hogy Gábor egy szót sem szólt.
Hat éve álltam mellette. Amikor kirúgták a Tescótól, én vittem a számlákat. Amikor az anyja kórházba került tavaly karácsonykor, én mostam ki az ágyneműjét, mielőtt a mentő kiért. Nem azért, mert köszönetet vártam. Hanem mert így képzeltem el a családot.
De az a mondat ott, akkor — *"megállná melletted a helyét"* — olyan volt, mintha valaki hat év munkáját söpörné le az asztalról.
A szünet végén visszamentem a gépemhez. Délután négykor végeztem. Azt hittem, mire hazaérek a Károlyi Mihály utcai lakásba, lenyugszom. De ahogy beléptem az ajtón, és megláttam Gábor papucsát a fogas alatt, ugyanaz a furcsa, üres nyugalom jött rám. Nem düh. Csak egy gondolat.
Este, amikor a tévé előtt ültünk, megszólaltam.
— Irma szerint találnál jobbat is.
Gábor majd' megfulladt a sörtől.
— Mit beszélsz?
— Ma hallottam. A bódénál. Azt mondta, a Bözsi fiának a nője melletted is megállná a helyét.
— Ez hülyeség. Te is tudod, hogy anyám szeret túlozni.
— És te mit válaszoltál?
Nagyot sóhajtott, a tévé felé fordult.
— Semmit. Mit kellett volna?
Felálltam. Kimentem a spejzba, levettem a polcról a nagy utazótáskát. Budapesti rokonoktól kaptuk még a lagzira, soha nem használtuk.
— Mit csinálsz? — Gábor megjelent az ajtóban. A kezében még mindig a sör.
— Csomagolok. Segítek megkeresni azt a nőt.
Nevetett. De a nevetése nem ért el a szeméig.
— Ez most valami vicc?
— Hat évig vicc volt — mondtam, és kihúztam a komód legalsó fiókját. — Most már nem az.
Amit akkor éreztem, azt nem lehet "dühnek" vagy "csalódottságnak" nevezni. Inkább olyan volt, mint amikor valaki hosszú idő után először húzza ki a gerincét. Nem roppan, csak fáj. De végre egyenes.
Gábor letette a sört az éjjeliszekrényre. Pont a karika mellé, amit otthagyott a múlt héten.
— Te most engem ki akarsz rakni?
— Nem. Csak nem foglak visszatartani. Ha tényleg jobb jár neked valaki mással, akkor most itt a lehetőség. Irma majd segít.
Elkezdtem belehajtogatni az ingeit. A kék csíkosat, amit a céges karácsonyi vacsorán viselt, a bordót, amit tőlem kapott a születésnapjára. Nem kapkodtam. Minden hajtás pontos volt.
— Eszter, ez nevetséges. Én nem akarok elmenni.
— De nem is marasztaltál soha.
Megállt a kezem. Ránéztem.
— Hat év alatt egyszer sem mondtad anyádnak, hogy elég. Mindig csak annyi volt: "jól van na", meg "tudod milyen". Én pedig mindig lenyeltem.
— Mert tudod, milyen. Mit változtat azon, ha én most kiabálok vele?
— Semmit — feleltem, és becipzároztam a táskát. — De engem megváltoztatna.
Ott állt a nappali közepén, mezítláb, és úgy nézett rám, mintha egy idegent látna. Talán igaza is volt. Hat év után én is először láttam magam.
Gábor másnap elment az anyjához. A Csapó utcai lakásba, ahol Irma a muskátlijait nevelgette az erkélyen. A táskát nem vitte magával. Csak a kocsikulcsot.
Nem hívtam.
Harmadnap csörgött a telefonom. Az "Irma" felirat világított a kijelzőn. Kivártam, hadd csörögjön. Aztán felvettem.
— Eszterke, szervusz. Hát te mit képzelsz magadról? — a hangja éles volt, mint a törött cserép. — Kidobod a férjedet a saját lakásából?
— A közös lakásunkból — javítottam ki. — És nem dobtam ki.
— A fiam itt ül nálam és azt mondja, te elzavartad.
— A fia itt ül magánál, mert én megkérdeztem, akar-e ott lenni, ahol őt jobbnak tartják.
Csend. Hallottam, ahogy a vonal túlsó végén a gázgyújtó kattan.
— Én csak azt akartam, hogy ne elégedjen meg kevesebbel. Ez olyan nagy bűn?
Kinéztem a konyhaablakon. A szomszéd néni, Marika a kutyáját sétáltatta. Egy tacskót, úgy hívták, Rozsdás. Minden reggel héttől nyolcig kint voltak. Nyolc után Marika bement a piacra, a Csapó utcába. Furcsa, miken jár az ember esze egy ilyen hívás közben.
— Nem bűn — mondtam végül. — De akkor most itt a lehetőség. Maga keresse meg neki a jobbat. Én addig itt maradok, és kitalálom, mi az, ami nekem kevesebb.
Letette.
Aznap este elmentem a Konditor-ba, a cukrászdába a Piac utcán. Vettem egy szelet Eszterházy-tortát. Egyedül ültem a teraszon, és néztem a járókelőket. Olyan volt az egész, mint egy furcsa, lassított film. Mintha hirtelen mindennek súlya lett volna: a villamos csikorgásának a Bem térnél, a levegőnek, a villának a kezemben.
Gábor öt nappal később jött vissza. Este fél nyolckor kopogott. Az eső szemerkélt. A lépcsőházban a mozaikpadlóról áradt a felmosószer szaga; a harmadik emeleti Lukács néni mindig szombat este takarított.
Kinyitottam. A táskája ezúttal a kezében volt.
— Hazajöttem — mondta.
— Látom.
Leült a konyhaasztalhoz. Ugyanoda, ahol hat éven át ült, amíg én vacsorát pakoltam elé.
— Anyám találkozót szervezett nekem. A Bözsi fiának a barátnőjével — csúnya, fanyar fintor jelent meg az arcán. — El sem hiszed, milyen kínos volt.
— De hát ő diplomás — mondtam, és a szám sarkában éreztem, hogy izmom rándul. — Jól főz.
— Azt sem tudtam, miről beszéljek vele — Gábor megdörzsölte a halántékát. — Végig azon járt az agyam, hogy te mit csinálhatsz most. Hogy ettél-e. Hogy fáradt vagy-e. És rájöttem, hogy én ezt soha nem kérdeztem meg.
Leültem vele szemben.
— Kérdezed most.
— Tudom. Csak előtte felfogtam valamit. Anyám sosem azt kérdezte, hogy én boldog vagyok-e. Azt kérdezte, hogy megfelelek-e valakinek. Valami elképzelt, tökéletes vejnek, akinek a felesége olyan, mint egy kirakat.
Kinyújtotta a kezét az asztalon. Néztem. Ismerős kéz volt. Ugyanaz, ami az első randinkon reszketett, a Nagyerdei Stadion lelátóján.
— Nem akarok jobbat — mondta. — Én téged akarlak, Eszter. Csak azt nem tudtam, hogy ezt hangosan is ki kell mondani.
Sokáig ültünk csendben. Végül megfogtam a kezét. A bőre száraz volt és meleg. Olyan, mint mindig.
De másnap reggel, mielőtt elmentem a gyárba, letettem elé egy papírt. Egy kinyomtatott Excel-táblázatot. A közös számlánk adataival.
— Ez a lakáshitelünk. 152 ezer forint havonta. A héten megyek a bankba és átíratom a felét az én nevemre is. Eddig minden a tiéden volt. A párom neve — mutattam a rubrikára, ahol egyedül Gábor állt —, az a szerződés szerint "egyedülálló".
— Jézusom — hüledezett Gábor, az ujjával követve a sorokat. — Ezt én nem is tudtam.
— Tudom, hogy nem tudtad. Ez a probléma.
Este hétre kaptam az sms-t Irmától: "Most tönkre akarod tenni a fiamat? Ez a hála?"
A választ hagytam a telefonomban piszkozatban: "Gábornak most van igazi társa. Ez a hála."
Irma három hónappal később állított be hozzánk váratlanul. Vasárnap délben. Én a rántott húst forgattam az olajban, Gábor a krumplit pucolta. Igen, a krumplit. Magától. Az anyja megállt az ajtóban, és egy percig csak nézte. A fia kezében a zöldséghámozót.
— Nem félsz, hogy elkényezteted? — kérdezte tőlem epésen.
— Attól, hogy segít? — kérdeztem vissza, de Gábor már válaszolt is.
— Anyu, te kérted, hogy legyen jobb nő mellettem. Eszter az. Ő tanított meg arra, hogy melyik fiókban vannak a törlőrongyok.
Irma szája vonallá keskenyedett. De nem szólt semmit. Leült. Evett. A hús sótlan volt, a rizs szétfőtt, mert elbambultam. De Gábor repetázott.
Amikor Irma elment, és az ajtóban vette a kabátját, visszafordult.
— Azt hittem, el fogod hagyni.
— Majd legközelebb — feleltem.
Azóta eltelt két év. A muskátlikat újra kellett ültetni Irma erkélyén, Gábor ment segíteni. Én vittem a virágföldet, mert nekem volt rá időm, mivel a gyárban végre előléptettek műszakvezetővé. A fizetésem most 387 ezer forint nettóban. Gáborral közösen nyitottunk egy megtakarítási számlát, és a hitelt már ketten visszük.
A minap, amikor Irma nálunk ebédelt, csendben figyelt, ahogy Gábor felszedi a tányérokat és beteszi a mosogatógépbe.
— Jól van, na — mondta, és a kávéját kavargatta. — A Bözsi fia… annak a nőnek, tudod, a diplomásnak… annak el kellett költöznie. Mert a fiú nem bírta, hogy a nő utasítgatja, hogyan mosson kezet.
Megvontam a vállam. Gábor rám nézett, és elmosolyodott.
Később, amikor Irma elment, kinyitottam a postaládát. Egy boríték volt benne a K&H-tól: a hitelünk felének a fedezete most már az én nevemen is szerepel. A papír vastag volt és határozott. Az ember azt hinné, egy ilyen dokumentumnak nincs szaga. De nekem akkor és ott, a lépcsőház hidegében, ahol Lukács néni már megint felmosta a mozaikot, olyan illata volt, mint a frissen nyomott pénznek és a biztonságnak.
Becsuktam a postaládát, és felmentem a lakásba. Gábor a kanapén ült, és Rozsdást, a szomszéd kutyáját vakarta a füle tövén, mert Marika néni elugrott a gyógyszertárba. A kutya lihegett, a farkával a parkettát csapkodta.
— Minden rendben? — kérdezte Gábor.
A kezemben a borítékkal csak annyit mondtam:
— Most már igen.
Letettem a papírt az asztalra, és odakuporodtam melléjük. Rozsdás a térdemre tette a fejét. Gábor átkarolta a vállam, és ugyanazzal a reszketős kézzel, mint a stadionban, megsimogatta az arcom.
Este tízkor Irma sms-t küldött: "A holnapi ebédhez hozzak süteményt?"
Megnéztem a telefont. Aztán az ujjaim, hat év súlyával, de furcsa, új könnyedséggel, csak ennyit pötyögtek:
"Hozz. A mézes krémes a kedvencem."
