Sosem gondoltam volna, hogy azon a novemberi estén nem a saját szívrohamom, hanem öt icipici, reszkető élet fog a tenyerembe hullani. Pedig a mellkasom már reggel óta jelezte: ma baj lesz. Hol úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a bordáim közül, hol meg kihagyott egy ütemet, és én ilyenkor megdermedtem a konyhapultnak támaszkodva, a teáskannára meredve. Hatvanhét évesen az ember már tudja, hogy a test néha hazudik. Én mégsem tudtam nem elhinni neki.
Az egész napot egyedül töltöttem. A férjem három éve ment el, a lányom meg Dublinban takarít, havonta egyszer hív. A Kossuth utcai lakásban délutánra már olyan sűrű volt a csönd, hogy a hűtő zümmögésére is fölkaptam a fejem. Végül fogtam a kabátom – a sötétzöld gyapjút, amit még a piacon vettem tavasszal tizenhatezer forintért, és amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére –, és elindultam a sarki gyógyszertárba. Csak egy doboz macskagyökér kapszulát akartam, meg talán valami erősebbet. Hadd verjen lassabban.
A Gyöngy Patika ilyenkor már majdnem üres volt. A levegőben kámfor, szárított kamilla és alkohol illata keveredett. A pénztárnál Erzsike állt – hájas asszonyka, fáradt mosollyal, kifakult fehér köpenyben, akit az egész környék ismert. A köpenye ujján vörösesbarna jódnyom éktelenkedett, amit évek óta nem tudott kimosni. Én tíz éve ide járok, mióta ebbe a kerületbe költöztem.
– Egy doboz nyugtató kapszulát kérnék, Erzsike – nyújtottam át a pult üvege alatt a pénzt. – És ha van valami szívre is… egész nap olyan, mint aki megbolondult.
Erzsike épp csak elvette a papírpénzt, amikor az ajtó akkorát csattant, hogy azt hittem, valaki berúgta. Az üzlet csengettyűje fölvisított, aztán még vagy öt másodpercig reszketett a csöndben.
A küszöbön egy kutya állt.
Koszos-vöröses szőrű, közepes termetű keverék. Se nem szép, se nem csúnya: olyan, amilyen mellett az ember szó nélkül elsétál a piacnál. Az oldalán csomókban állt a szőr, a bal lapockáján sáros volt, mintha valami árokból mászott volna ki. A jobb mellső lábát furcsán behúzva tartotta, szinte rá se nehezedett. A feje keskeny volt, a füle félig hegyes. De a szeme – az a sárgás, barna szegélyű tekintet – olyan figyelmesen pásztázta végig a helyiséget, hogy a torkom egy pillanatra összeszorult.
– Nézze már – suttogta Erzsike, és a pult alatti fiókból előhúzta a régi, gombos mobilját, mintha eleve tudta volna, hogy erre nincs hivatalos protokoll.
A kutya nem ugatott. Nem nyüszített. Még csak nem is szaglászott az állateledeles polc felé, ahol a macskakonzervek sorakoztak. Körülnézett – olyan volt, mint egy vizsgáztató, aki ellenőrzi, hogy minden a helyén van-e –, aztán egyenesen felém indult.
Ösztönösen hátráltam egy fél lépést. A kabátom vadonatúj volt, a gallérja keményítőt tartott, én meg mindig úgy ültem le benne, hogy előtte eligazgattam a szárnyait. A kutya pontosan a lábamnál állt meg.
És finoman, nagyon finoman beleharapott a kabát aljába.
Sohasem felejtem el: nem rántotta, nem tépve, nem morgott. Csak rászorította a fogát a gyapjúra, felemelte a fejét, és úgy nézett föl rám onnan, alulról, hogy az a pillantás mintha a mellkasomon keresztül a gerincemig hatolt volna. Nem a lábamra figyeltem, hanem arra amit a szemében láttam.
– Eressz el! Mars innen! – kiáltottam, és megrántottam a kabát szárnyát. Az anyag megfeszült. A kutya három lábon megtartotta magát – és nem engedte el. Erőszaknak nyoma sem volt benne. Csak húzott hátrafelé, mint aki azt mondja: „Kérlek. Gyere.”
Erzsike lassan kijött a pult mögül. Átlépett egy cementes vödör fölött, a nyugodt mozdulatairól látszott, hogy ebben a patikában már látott ő mindent: hisztériás vásárlót, elájult kismamát, nyugdíjast, aki elfelejtette, miért jött. És megtanulta: először csak nézni kell, nem csinálni semmit.
– Ez nem harap – mondta, és lejjebb guggolt. – Látja? Nem fogja. Húzza.
Odanéztem. Tényleg: a kutya nem tartóztatni akart. Hátrált az ajtó felé, finoman feszítve a gyapjút, közben minden második lépésnél visszanézett, hogy követem-e. Olyan volt, mint egy gyerek, aki a kabátujját rángatja, mert fél kimondani, mi a baj.
– Én csak a kapszuláért jöttem – mondtam, de a hangom már nem az a magabiztos, szigorú tanító nénis hang volt. – A szívem egész nap keringőzik. Nincs nekem kutyához türelmem.
Akkor a kutya átbillentette a súlyát, és tisztán láttam: a behúzott mancsa köré vékony drót volt csavarva. Rozsdás, vékony drót, ami mélyen befúródott a szőrbe és a bőrbe, és a töve körül már rózsaszínes volt a sebszél. A gyomrom görcsbe ugrott.
Erzsike teljesen leguggolt, és a tenyerét a drót fölé tartotta anélkül, hogy hozzáért volna – mintha a fájdalmat tapintaná ki a levegőből. A kutya megrándult, de a lábát nem mozdította.
– Menjünk – egyenesedett föl Erzsike.
– Én nem megyek utcára egy kóborkutyával – vágtam rá automatikusan. De ezt már csak a szokás mondatta velem, nem a szándék. Mert a kutya abban a pillanatban elengedte a kabátom. Kinyitotta a száját, mintha a feladata nem az lett volna, hogy megtartson, hanem hogy megszólítson. Aztán sarkon fordult, és sántikálva elindult a kijárat felé. Kétlépésenként visszanézett.
Erzsike addigra már a sebtében magára kapott rövid kabátját gombolta, és a zsebébe csúsztatta a gyógyszertári kulcsot.
– Zárjak be pár percre? Úgy sincs vevő. Hé, Ilonka, maga jön?
A pulton ott állt minden, amiért jöttem. Elég lett volna végignézni a kapszulás dobozon, kifizetni, hazamenni, vizet forralni, és újra olyan ember lenni, akinek minden a kezében van: adagolás, párna, halk televízió, meleg bögre. Aztán lefeküdni a paplan alá reggelig.
De a kutya az ajtóban állt, és nézett.
Elindultam utána.
Az utcán lucskos, hideg szél csapott belénk. Novemberi esték Kecskeméten mindig ilyenek: az ember azt hiszi, hogy a köd szaga a Tisza felől jön, pedig csak a fűtetlen lépcsőházaké. A kutya nem rohant, tartotta a sánta ütemet, és ügyesen kerülgette a bicikliket. Átvágott a szemközti házak között, aztán egy szűk kapualjba fordult, amit benőtt a vadszőlő. Erzsike mögöttem szuszogott, a nyaklánca csörgött a kabátja alatt.
A régi pékség udvarán találtuk magunkat. Az épületet már évek óta nem használták, a kirakatát bedeszkázták, a tégla falból penész és salétrom virított. A kutya itt megállt, és a rozsdás vaslépcső alá sandított. Nekem nem kellett több: a szívem megint kihagyott, de most nem a szokásos ijedtségtől, hanem attól, amit megláttam.
Egy banános kartondoboz. Benne öt apró, mozgó test.
Odamentünk. A dobozban öt kölyökkutya feküdt, még vakon, barna-fehér foltos bundával, pici rózsaszín hasukkal. Nem nyüszítettek, csak remegtek és egymásra másztak, csupa kis éhes száj. A kutyaanya lehasalt a doboz mellé, és először nem a saját mancsát nézte, hanem minket. Aztán az öt vacogó gombócra pislantott, és a tekintetében ugyanaz a csöndes, szívszorító kérés volt, mint a patikában.
– Úristen, hát ezért húzott ide… – Erzsike hangja elcsuklott, és a szája elé kapta a kezét.
Letérdeltem a lucskos betonra. A kabátom, a drága gyapjúkabát, a tócsába ért. Fel se tűnt. A kezemmel óvatosan a doboz alá nyúltam, és fölemeltem mind az ötöt. Alig nyomtak valamit. Olyanok voltak, mint öt meleg, lélegző dió. A kutya megnyalta a csuklómat – egyetlen, érdes mozdulattal –, és hagyta, hogy a karomban cipeljem a kölykeit.
Visszabotorkáltunk a patikába. Erzsike kitámasztotta az ajtót, a villanyt égve hagyta, aztán a raktárból egy fonott kosarat hozott, és kibélelte gézlapokkal, fertőtlenített textilpelussal, amit a fiók mélyéről ásott elő. Én óvatosan belefektettem a kölyköket. A kutyaanya azonnal melléjük kucorodott, és szoptatni kezdett, a sebes mancsát maga alá húzva.
– Hívom Andrást, az állatorvost – nyomkodta Erzsike a mobilt. – Ez a drót ki fog gyulladni, ha nem szedjük ki sürgősen.
Fél órával később András, egy kopaszodó, lószagú fiatalember már a patika hátsó helyiségében dolgozott. A kutyaanya nyugodtan tűrte, ahogy a rozsdás drótot vékony fogóval kicsavarják, a sebet kitisztítják és bekötözik. A kölyköket is megnézte: egészségesek, csak az anyjuk van lesoványodva, teje alig van.
– Valakinek be kéne fogadnia őket pár hétre – mondta András, miközben a fecskendőt előkészítette. – Amíg a mama lába rendbe jön és erősödik annyira, hogy rendesen táplálja őket. Egy menhelyen most nem lenne jó helyük.
Erzsike rám nézett. A tekintete többet kérdezett, mint a szája.
Én csak álltam, a kezeim megint keresztbe fonva a mellkasomon. De most nem a szívemet hallgattam. Azt hallgattam, ahogy az a rozoga kartondobozból öt icipici szuszogás szól, és ahogy a kutyaanya a bekötözött mancsával magához húzza a legkisebbet, amelyik lecsúszott a pelusról. Volt valami a fejemben – a lakásom, a szőnyeg, a lányom hangja, aki biztos azt mondaná, hogy „anyu, ez őrültség”. De a szám sarkában már az a furcsa, meleg bizsergés bujkált, amiről tudtam, hogy a válaszom.
– Rendben – mondtam, és a hangom ezúttal egészen magabiztos volt. – Hozzám jönnek. A spájzom üres, elférnek.
Aznap este Erzsike bezárta a patikát, és ketten cipeltük át a zsákmányt a Kossuth utca 42-be. A lakásom előszobájában, a radiátor elé húztuk a kartondobozt. A kutyaanya a tiszta törölközőkön feküdt, és hagyta, hogy egy tálkából lassan kortyolja a langyos kecsketejet, amit Erzsike hozott. A kölykei pici nyüszítéssel tapadtak rá.
Leültem a konyhaszékre, és néztem őket. A tea még mindig nem forrt föl. A kapszulás doboz a kabátzsebemben maradt, bontatlanul. Odakint a 3-as villamos csikorogva kanyarodott be a megállóba, és a hangszóró recsegve mondta be a következő állomást. A szívem vert. Tökéletesen, egyenletesen, ahogy már nagyon régen nem. És mosolyogtam.
Mert azon a novemberi estén a kezembe hullott öt apró, igazi élet. És a szívem mégsem állt meg. Sőt.
