Aznap este is a szokásos volt. A konyhaasztalon egy félbehagyott zsíros deszka, mellette három szem koktélparadicsom. A háttérben nagyapám ingaórája ketyegett, amit még a dédnagyanyámtól örököltem, és amely hangosabban mérte az időt, mint az életem. Gábor vagyok, ötvenkettő, és ez a szegedi, harmadik emeleti panellakás mostanra már úgy hozzám nőtt, mint a lumbágó a derekamhoz.
A telefonom rezzenése térített magamhoz.
Facebook-értesítés.
Ismerősnek jelölt egy lány.
Vivien. Huszonnégy éves. A profilképén egy szál virágmintás ruhában nevet, valami belvárosi romkocsma teraszán.
Hát, gondoltam, ez érdekes. Az arcképemen látszik, hogy ritkás a hajam. A szemem körül olyan ráncok vannak, mint a vasalt ing ujja. Mit akarhat tőlem ez a lány? Talán valami régi Petőfi Rádiós poszt alatt kötöttünk ki egymással vitába a hetvenes évek magyar rockzenéjéről? Vagy csak simán tetszem neki? Az utóbbin magamban felnevettem. Az ember hiú, de én már régen Tisza-parti díszlet vagyok, nem főszereplő.
Azért elfogadtam a jelölést. Nem telt bele sok idő, jött is az üzenet a Messengerbe.
„Szia! Köszi, hogy elfogadtál. Nagyon szimpatikus az oldalad.”
Udvariaskodtunk egy sort. Kérdezte, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy nyugdíjas nem vagyok, de az SZTK-ban az éves vérvételemnél már előre köszönnek. Aztán jött a szokásos kérdés: „Egyébként mennyi idős vagy?”
Megmondtam az igazat. Nem fért hozzá semmi díszítés.
„De hiszen jól nézel ki! Komolyan. Van egy ilyen macsós kisugárzásod” – írta.
Itt már sejtettem, hogy nem a Karthago legritkább bakelitkiadásáról akar csevegni. Megkérdezte, van-e kedvem „felnőttesebb dolgokról” beszélgetni. Most komolyan? Felnőttes dolgok. Pont ez a szó. Elmosolyodtam, és kipöccintettem egy szem magot a paradicsomból az ablakpárkányon álló cserépbe.
„Mondjuk” – írtam vissza. „Hol kezdjük?”
„Köszi, szépfiú… kezdd te.”
Na, itt állt meg a levegő. Kezdjem én. Jó. Akkor kezdem úgy, ahogy egy igazi, szó szerinti felnőtt kezdi. Elvégre nem hazudtolhatom meg magam. Nekiálltam hát leírni a felnőtt dolgokat.
Leírtam neki, hogy a térdem már akkor ropog, amikor felállok a fotelból, nemhogy amikor a harmadik emeletre cipelem fel a hétvégi bevásárlást a Tescóból. Hogy a lépcsőházban időnként muszáj megállnom a félúton, nem azért, mert elfáradtam, hanem mert úgy szúr a csípőm, mintha egy elátkozott rozsdás szög lenne benne. Hogy a hátam megbízhatóbban jelzi előre az esőt, mint a köpönyeg.hu radarja, és ilyenkor a reggeli zoknihúzás ötperces, nyögéssel tarkított akrobatikába csap át.
Leírtam, hogy az alvás már nem hobbi, hanem kiváltság. Hogy ha éjszaka fél háromkor felriadok, és meghallom a Tisza felől a vonatkürtöt, onnantól kezdve garantáltan a plafont bámulom reggel hatig, mint aki a festéket számolja. Azt is hozzátettem, hogy a lábikrám néha úgy begörcsöl, hogy egy pillanatra azt hiszem, a szoba másik sarkába rántja a lábamat egy kísértet.
Belerészleteztem, hogy a szemüvegem már létfontosságú szerv. Hogy a gyógyszertári táska lassan nagyobb, mint a pénztárcám. Hogy ha este megeszek egy rendes adag sóletet vagy egy tányér bablevest, akkor utána az ágyban nem a nőkkel, hanem a gyomorsavammal folytatok intim párbeszédet.
Hogy péntek este nem a buli, hanem a csütörtöki szemétlehúzás és a havonta esedékes gázszámla csekkbefizetése lebeg a szemem előtt. Hogy a zenei ízlésem megrekedt Radics Béla gitárján és Kovács Kati hangján, mert akkor még a lélek szólt, nem a playstation.
És tudod, az a vicc, hogy mindezt mosolyogva írtam. Nem panaszként. Ez a felnőttség. A teher, amit már nem vonszolsz, hanem amitől te vagy te. Azt hittem, ez valami felszabadító, őszinte szöveg volt.
Elküldtem.
Eltelt egy perc.
Kettő.
Aztán a három pipa egyik pillanatról a másikra eltűnt. Ráklikkeltem a profiljára. Egy fehér üres oldal. Vivien zárolt. Eltűnt. Letiltott, mint egy kellemetlen vírustámadást.
Kezemben a telefon, az ujjam még mindig a képernyő fölött, mintha várnék valami visszaigazolásra. De nem jött semmi. Csak a csörömpölő némaság a panel falai között. Aztán valami felkúszott a mellkasomban. Egy röhej. Váratlanul kitört belőlem a nevetés. Jóízű, könnyfakasztó röhögés, ami csak akkor jön, amikor már tényleg nincs hova tenni a helyzetet.
Azt mondta, beszéljünk felnőtt dolgokról. Hát beszéltem. De kiderült, hogy neki a felnőttség egy instasztoriba illő szűrt, tűsarkús, borospoharas izé. Nekem meg az, hogy tudom, melyik oldalamra ne forduljak éjjel, mert a bal lapockám megmakacsolja magát.
Felálltam a recsegő székkel együtt. Az ablakhoz sétáltam, kinéztem a Tisza túlpartjára. Az utcai lámpák narancssárga fénye épphogy bevilágított a szoba sarkába. Odanyúltam a polcra, ahol a régi lemezjátszó állt. Kivettem az LGT Loksi című bakelitjét, és óvatosan a korongra ejtettem a tűt.
Aztán elővettem a fagyasztóból a kis stampedlikbe kitöltött Unicumot. Igen, nem kispohárba, hanem jégkockatartóba öntve, mert így pontosan tudom az adagot. Ez is egy felnőtt dolog.
Ahogy felcsendült Presser orgonája, kitöltöttem egy kávét is, és az ablakpárkányra könyökölve néztem a lassan hömpölygő vizet. A világítás ott lent tompa volt. Egy túlméretes, rozoga bárka úszott el a híd felé, a fedélzeten valaki a korlátnak dőlve cigarettázott.
Belekortyoltam a keserű Unicumba, aztán a kávéba is, felváltva, ahogy csak egy ötvenkét éves ember teheti, akinek már mindegy, mit gondolnak erről mások. A lemez sercent egyet, majd elhallgatott a szám vége felé, én meg felemeltem a tűt, és visszaejtettem az elejére.
A kávé kihűlt, mire a második oldalhoz értem. A város zaját elnyelte az éjszaka. Mielőtt lefeküdtem volna, rutinosan kinyomtam a mobilomon az adatforgalmat, és a telefont a töltőre fektettem, képernyővel lefelé.
