A búcsúztatásom a nyugdíjba vonulásom alkalmából egy kisebb bankettre sikeredett a cég komáromi irodájának tanácstermében. Harmincnégy év után az ember számít néhány meleg szóra meg egy díszoklevélre, de amikor a főnököm, László a kezembe nyomta a bordó mappát, valami megváltozott a tekintetében. Megszorította a csuklómat, és egészen halkan, szinte a fülembe súgta:
— Erzsike, nézzen bele a belső borító alá. De csak otthon.
Nem bírtam otthonig. A Rákóczi utcai régi bérházunk negyedik emeletén, a hálószobámban nyitottam ki a mappát. A hivatalos papír alatt egy teljesen másik dokumentum lapult: egy ajándékozási szerződés. A lakásomról. A fiam, Gábor nevére. Alján már ott virított a közjegyző nedves pecsétje — egy régi ismerősé, akivel Gábor együtt motorozott a Kárpátokban. Csak az én aláírásom hiányzott. A lapra egy post-it volt ragasztva, rajta Gábor ceruzafirkája: „Laci, csúsztasd be anyám elé az elbocsátó papírok közé. Úgysem olvassa el, aláírja.”
Bele kellett kapaszkodnom a komód peremébe. A szemem előtt nem harag pergett, hanem valami egészen ismerős, émelyítő szégyenérzet. Hiszen én neveltem ilyen magabiztossá. Én tanítottam meg neki, hogy anya majd úgyis megoldja. Tizenöt évesen, amikor az apja lelépett, mindent megadtam neki. Dupla műszak a gyárban, hétvégi takarítás másoknál, hogy Gábornak új tornacipője legyen, hogy beírathassam az informatikai képzésre. Amikor megnősült, magam ajánlottam fel, hogy költözzenek be hozzám a nagyszobába. Én meg elférek a belső kisszobában. Ahol most állok, fejben számolva a napokat.
— Erzsike néni, maga az? — hallatszott a konyha felől a menyem, Viki hangja. — Gábor kérdezi, pontosan mennyi lesz a nyugdíja? Kell a családi költségvetéshez.
A konyhaajtóban állt, egy hatalmas, műszálas pink fürdőköntösben, a telefonomat töltőről leakasztva görgetett valami videót. A konyhaasztalon egy rohadt banánhéj mellett ott gőzölgött a frissen vett, bontatlan tejfölös doboz. Viki belenyúlt a fiókba, kivette a legnagyobb evőkanalat, és mielőtt bármit szólhattam volna, belenyalta a kanalat a levesébe, majd azzal a nyálas kanállal túrt bele a friss tejfölbe. A dobozban egy mély, fényes árkot hagyott. Aztán a kanalat egyszerűen a tiszta terítőre ejtette.
A gyomrom felfordult. Ez a mozdulat volt a lenyomatuk. A házamban éltek, az ételemet ették, a villanyomat égették, és úgy bántak velem, mint egy megtűrt lakótárssal egy szociális otthonban.
— Száznyolcvanhétezer forint — mondtam csendesen, bedugva a lefolyóba a dugót. — Pontosan ennyi.
— Az szuper! — csapta össze a tenyerét Viki. — A törlesztőhöz pont elég.
Bementem a kisszobámba. Az ablak előtt állt a régi Singer varrógép, nehéz, öntöttvas állvánnyal. Amikor Gábor kicsi volt, ezen a gépen varrtam éjszakánként a szomszédoknak. A pedál ritmikus nyomkodása altatta el őt a kiságyban. Most a polírozott fa tetején Viki üres joghurtos poharai és Gábor gyűrött zoknijai hevertek. A sarokban egy nejlonzsák edény várta, hogy elmosogassam, mert Viki szerint a forró víz tönkreteszi a műkörmét.
Négy nap telt el így. Négy nap, amíg a tudat, hogy a fiam és a menyem engem, mint egy felesleges bútordarabot akarnak áthelyezni a spejzba, lassan átkristályosodott bennem. A régi, poros, sötét spejzba, amiben egy keskeny vaságy éppenhogy csak elfér.
A negyedik nap estéjén Gábor kopogás nélkül nyitott rám.
— Anya, át kéne beszélni a logisztikát — dőlt neki az ajtófélfának, karját keresztbe fonva. Kikopott metálzenekaros pólója volt rajta. — Viki babát vár, ezt már megbeszéltük. A te szobád a legvilágosabb. A spejzt meg ki tudjuk festeni, pici, de otthonos lesz. Oda betesszük a heverődet.
Ránéztem. Az arca olyan volt, mint az apjáé. Ugyanaz a magabiztos fölény, amivel egykor engem is faképnél hagyott.
— A varrógépem meg mehet a lomtalanításba, gondolom — jegyeztem meg.
— Végre, hogy mondod! — vigyorodott el Gábor. — Na, hozd csak a papírt, amit Laci bácsitól kaptál. Csak alá kell firkantani, és el van intézve a banki ügy, nem kell mászkálnod.
Elővettem a mappát. Kinyitottam. Az ajándékozási papír ropogott az ujjaim között.
— Ez a banki papír? — néztem a szemébe.
— A francba, anya, nem mindegy? — csattant fel idegesen Gábor, és letett egy kék golyóstollat elém az asztalra. — Aláírod, mi meg éljük tovább az életünket. Ez csak egy formalitás.
Mögötte az ajtóban Viki is feltűnt, kíváncsian lesve, ahogy a varrógép mellől figyeli a jelenetet. A kezében ropogtatott valamit.
Én pedig fogtam a papírt. Két kézzel. Nem remegett a kezem, amikor lassan, recsegve kettétéptem. Aztán a két félbe szakadt lapot összefogtam, és még egyszer kettétéptem. Négy darab.
Gábor úgy ugrott fel, mintha vipera csípte volna meg. Arca vörös lett a dühtől.
— Megőrültél?! — üvöltötte el magát. — Tudod te, hogy ez mennyi ügyintézés volt?! Hogy neked ehhez semmi közöd, miért kell mindent tönkretenned?!
— Ez a lakás a nevemen van — mondtam, és a hangom egészen idegenül csengett, olyan tisztán, mint a régi Singer tűkopogása. — Nem a tiéden.
— De mi vagyunk a családod! — sipította Viki a háttérből.
Kihúztam a komód fiókját. Kivettem belőle egy átlátszó tasakban őrzött tulajdoni lapot, és letettem a széttépett papírdarabok mellé.
— A ti bejelentett lakcímetek lejárt hat hónapja — jelentettem ki. — A tartózkodási engedélyeteket nem hosszabbítottam meg. Nincs hová bejelentkeznetek innen.
Csend lett. A szomszéd lakásból átszűrődő tévé hangja valószerűtlenül csengett.
— Ez azt jelenti, hogy a hétvégén elköltöztök — tettem hozzá. — A nyugdíjam a saját számlámon marad. A spejz marad spejz, a varrógép marad a szobámban. És a tejfölbe a saját kanalatokkal turkálhattok, a saját lakásotokban.
— Kidobod az egyetlen fiadat?! — Gábor most már kétségbeesetten próbálta fordítani a helyzetet, hangja elvékonyodott.
— Felnőtt férfi vagy. Elindítalak az önálló élet felé — válaszoltam, és becsuktam a tulajdoni lapot.
Két napig hallgattam a csapkodást, a sziszegő megjegyzéseket és a „majd meglátod, egyedül fogsz megöregedni” típusú jóslatokat. Nem főztem rájuk, nem mostam rájuk. A régi varrógépről eltűntek a sörösdobozok. Végül szombaton reggel, a Mátyás király úti lakótelepen találtak egy kiadó garzont. Mivel a pénzük nagy része az új hitelre és Viki keresetlen hónapjaira ment el, az albérlet kaucióját a saját megtakarításukból kellett kifizetniük. Gábor, az én ragyogó „optimalizálóm”, aki mindig mindent mások pénzéből akart megoldani, ezúttal a sajátjából volt kénytelen.
Amikor a kocsijukkal elfordultak a sarkon, becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. A konyhában csend volt, csak a hűtőszekrény zümmögött egykedvűen. Odasétáltam a varrógéphez, és ujjbegyemmel végigsimítottam a hűvös, öntöttvas kereket. A lemenő nap fénye pont a fényes pedálra esett.
Nem a fiam ellen tettem. Hanem magamért. Az ajándékozási szerződés négy darabját belesöpörtem a kuka mélyére a kávézacc és a krumplihéj alá. Aztán elővettem a telefonomat, és töröltem a közös családi csoportból magam.
Végre hazajöttem.
