A konyhában álltam, a pörkölt szaftja már sűrűsödött a lábasban, a nokedli tésztája pihent a deszkán. Kezem ösztönösen nyúlt a pirospaprikáért, hogy még egy csipettel beledobjak, ahogy anyámtól tanultam. Az ablakon át látszott a zuglói paneludvar behavazott fája. Eszter vagyok, negyvennégy éves, és fél éve először éreztem, hogy nem csak vegetálok, hanem élek. Péter, a férfi, akit addig kerestem, most robogott haza a metróval, hozta a karácsonyi szaloncukrot, amit előző nap felejtettünk el megvenni a Lehel téri csarnokban.
Olyan különös érzés volt. Évekig egyedül álltam itt a gáztűzhelynél. Rékát, a lányomat egyedül neveltem fel. Nem panaszkodtam, de mikor elköltözött a Dávidjához abba a lyukméretű albérletbe a Külső Jászberényi úton, a lakás egyszerre lett túl tágas és túl üres. Aztán jött Péter, aki csendes volt, mérnök, kicsit mogorva, de a keze, ahogy az enyémre simult, biztonságot adott. Most arra gondoltam, hogy a kettőnk fizetéséből talán végre kicserélhetjük a régi csőváras radiátort, talán nyárra elutazhatunk a Balatonra.
Aztán kivágódott a bejárati ajtó. Réka érkezett.
Nem kopogott, csak bejött. Az arca furcsa volt, valahol az ijedtség és a diadalmas dac között. A haja csapzottan lógott, mintha órák óta a városban kóválygott volna. Letette a táskáját, és rám nézett. Gyomrom görcsbe rándult. Ismerem ezt a nézést. Amikor a másik ember épp készül átadni egy olyan felelősséget, amihez neki semmi kedve, de tudja, hogy te majd megoldod.
– Anya, beszélnünk kell – kezdte, miközben kivett egy doboz cigit a kabátzsebből, aztán meggondolta magát, és visszadugta. – Babát várok.
A fakanál megállt a levegőben. Négy másodpercig egy mukkot sem bírtam kinyögni. Aztán letettem a kanalat a kőpultra.
– Kislányom, hát… komolyan? Hányadik hónapban?
– A negyedikben – felelte, és elmosolyodott. – Tudod, a vizsgálaton azt mondták, kislány lesz. Minálunk ez már csak így megy, ugye anya? Csupa nő a családban.
Odarohantam hozzá, átöleltem. Melegség öntött el. Aztán jött a jeges zuhany. A következő mondatai.
– Dáviddal úgy gondoltuk, az esküvőt is összecsapjuk. Karácsony előtt legyen meg, amíg nem látszik annyira. Pénzünk nincs sok, a Dávid szülei beruháznak a kosztümös buliba, de számítanánk rád is… nagyjából háromszázezer forint kéne, hogy meglegyen a szalonna.
Háromszázezer. A bankban ennyi volt. Pont ennyi. A Horvátországi nyaralásra tettem félre Péterrel. Nyugdíjas koromig nem láttam tengert.
– Rendben – sóhajtottam. – A pénzt odaadom. Nyakunkba vesszük a násznépet. Aztán mi lesz?
Réka mintha erre a kérdésre várt volna. Gyorsan, hadarva mondta, mint aki bemagolta a szöveget.
– Hát, a Dávid kapott egy kis üzlethelyiséget Újpalotán, lottózót nyitunk. Dolgozni kell, reggeltől estig. A baba addig itt lesz veled. Te majd vigyázol rá. A mamának is szólunk, ha ráér, ő is besegít. Ti vagytok a nagymamák, ez a dolgotok, nem?
Mintha hátba vágtak volna. Én vagyok a nagymama. Ez a dolgom.
– Réka – a hangom furcsán remegett. – Én nem akarok most főállású nagymama lenni. Nekem most indult el az életem. Van valakim. Péter…
– Jaj, anya, hagyjuk ezt! – vágott közbe, és a homlokát ráncolta, mint amikor kiskorában hisztizett a játékboltban. – Hány éves vagy te? Már elmúltál negyven. Negyven fölött milyen szerelem? Ez már csak ilyen langyos víz. Neked az a dolgod, hogy az unokáddal foglalkozz, nem az, hogy udvaroltass magadnak. Mit szólnak majd az emberek?
A szavai belém martak. Mintha az egész elmúlt húsz évemet, az éjszakai műszakokat, a spórolást, a kettesben töltött születésnapokat, a lemondást, mindent egyetlen mozdulattal söpört volna le az asztalról. Te vén vagy, anya. A szerelmet el kell felejteni. De a pelenkát nem szabad.
Válaszolni akartam, de a torkom elszorult. Ekkor megszólalt a csengő.
Három rövid, erős csöngetés. Anyám, Zsófia. Csak ő képes így nyomni a gombot, mintha egy egész katonazenekart akarna mozgósítani.
Kivágódtam a konyhából, a könnyeimet nyelve. Kitártam az ajtót. Ott állt hatvankét évével, piros sapkában, egy doboz kézműves bejglivel a kezében.
– Na, mi ez a temetési hangulat? – kérdezte azonnal, ahogy rám nézett. – Lehet hallani a veszekedést a lépcsőházban, a Rigó néni már majdnem hívta a közös képviselőt. Mi folyik itt?
Bementünk a konyhába. Zsófia letette a bejglit, levette a sapkáját, megrázta a hótól nedves ősz haját, és szúrós szemmel fürkészte az unokáját.
– Na, Rékácska, szépen elmeséled, miért bőg az anyád, miközben neki most kellene a legboldogabbnak lennie?
Réka előadta a nagy tervet. Esküvő, baba, bolt. És hogy a két nagymamának ez a dolga. Zsófia egy szó nélkül végighallgatta. Nem szakította félbe. Csak ült a konyhaasztalnál, és morzsolgatta a bejgli szélét a tányéron.
Amikor Réka befejezte a magabiztos monológot, Zsófia ivott egy korty kávét, és olyan halkan kezdett beszélni, hogy a konyhaszekrény fölött zümmögő hűtő is hangosabbnak tűnt.
– Tudod, kislányom, én egész életemben dolgoztam. Földet fogtam, gyárat építettem, eltartottalak titeket. Hatvankettő múltam. Azt hittem, most végre egy kicsit én is levegőhöz jutok. Van egy szomszédom, egy kedves öregúr, már régóta hív táncolni a Városligeti Műjégpályára. Azt mondta, korcsolyázás után elvisz forralt borozni. Én még sosem ittam forralt bort egy férfi társaságában. Te most azt akarod, hogy ehelyett a játszótéren tologassam a babakocsit hétfőtől péntekig?
Réka szája tátva maradt.
– De nagymama… hát te vagy a dédnagymama… ez a dolgod…
– Az én dolgom az, hogy szeresselek titeket – emelte fel a mutatóujját Zsófia, és az ujján megcsillant a régi, kopott aranygyűrű. – De nem az, hogy helyetted éljem az életed. Ha már gyereket vállaltál, akkor te neveled. Mi segítünk néha. Ha beteg, ha baj van. De nem vagyunk se dadusok, se pótmamák.
Láttam, hogy Rékának leesik az álla. Rám nézett segítségért, de én anyám szavait ismételgettem magamban. Aztán Zsófia rám emelte a szemét.
– Eszter, te mire gondolsz?
Felálltam. A lábam remegett, de a cél lebegett előttem. Odamentem a kredenchez, ahová a fontos iratokat szoktam rejteni. Elővettem három dolgot, és szépen, egymás után az asztalra tettem őket, mint egy bűvész, aki előhúzza aduászait a kalapból.
Egy fehér boríték. A benne lévő háromszázezer forint a lehelőnyi szellőre is megrezzent.
A telefonon megnyitott banki alkalmazás.
Egy kulcscsomó.
– Réka – a hangom tiszta volt, nem remegett. – Itt a pénz az esküvőre. Ez a mi spórolt pénzünk, Péterrel tettük félre egy tengerparti nyaralásra. Most a tiéd. De látod ezt a tranzakciót? – mutattam a telefonra. – Ebben a pillanatban utaltam át neked plusz ötvenezer forintot. Vegyél belőle babakocsit. Ami pedig ezt a kulcsot illeti…
Lekattintottam a lakáskulcsot a csomóról, és határozott mozdulattal magam elé húztam az asztalon, távol Rékától.
– Ezt pedig most elveszem tőled. Tudom, hogy a te kulcsodról beszélek. De visszakérem. Ez a lakás a miénk. Péterrel. Nem ide jöttök majd letenni a babát, mintha egy csomagmegőrző lenne. Ha jönni akartok, hívtok előtte. És hoztátok a gyereket is, hadd lássam. De nem leszek bejárónő a saját unokám mellé. Szeretlek, de ennek a történetnek itt a vége. A pont.
Réka a tenyerébe temette az arcát. Nem zokogott, csak a válla rázkódott. A konyhában a pörkölt illata összekeveredett a bejgli édes mákosságával. Zsófia odalépett hozzám, megfogta a kezem, és a borítékra nézett.
– Helyes – mondta halkan. – Most pedig megkínálhatnál a vacsorából, mert éhen halok.
Nevetni kezdtem. Felszabadult, hangos nevetéssel, amitől a macska elszaladt a konyhaszék alól. Réka is felkapta a fejét, és elmosolyodott. Először bizonytalanul, aztán egyre szélesebben. Felkapta a borítékot, lefújta róla a morzsákat, és elfintorodott.
– Szóval Horvátország… bocsi, anya.
– Majd legközelebb – vágtam rá.
Rékáék esküvője előtt ott álltam a tükör előtt egy elegáns ruhában. Péter a nyakkendőjével bénázott a szomszéd szobában. A tél lassan engedett, a Duna jege recsegve vonult lefelé, a Parlament fényeiben szikrázott a város.
Aznap este, a lagzi forgatagában, Zsófia a sarokban ült azzal a bizonyos szomszéddal, egy jóképű, ezüsthalántékú nyugdíjas tanáremberrel, Jóskával. Amikor elindult a zene, anyám kihúzta magát, és közölte: "Ideje megtanítani téged táncolni, Jóska, mert a korcsolyázáshoz már öregek vagyunk."
Én Péterrel táncoltam. A vállára hajtottam a fejem, és éreztem, hogy a negyvennégy év nem teher. Csak egy szám.
Az unokám, a kis Hanna januárban született. Gyönyörű, akár a napfény. Réka a szülés után három héttel már a lottózóban ült, de Hannát nem dobta le senkinél. Dávid anyja vitte át hozzájuk a pult mögé, én pedig szerdánként vittem ebédet, és egy órát elüldögéltem vele a kiságy mellett. Zsófia, a dédi, szombatonként sétálni vitte a Városligetbe, ahol a galamboknak szórták a morzsát.
Aztán jött a következő karácsony. A fa alatt egy aprócska plüssnyuszi lapult Hanna nevével. A konyhámban Péter kávét főzött, a bejgli már kihűlt a tálcán. Hanna a földön kúszott, az egyik kezében egy kanál, a másikban a macska farka, amit az állat türelmesen tűrt, csak a füle rezgett.
Aznap este Réka hívott telefonon.
– Anya, fáradt vagyok, de boldog. Köszönöm, hogy nem hagytad magad.
Letettem a telefont, és visszamentem a konyhába. A fa alatt, a plüssnyuszi mellett ott hevert Péter bőröndje, félig becsomagolva. A pulton két repülőjegy: március, Split, hetvenezer forint egy főre, akciósan. Kihúztam a fiókból a bejgli maradékát, levágtam két szeletet, az egyiket Péter elé toltam.
– Négy hónap múlva – mondtam. – Végre meglátom azt a tengert.
