Hat hónappal azután, hogy kitöröltek Lili esküvőjéről, az öcsém, Gábor felhívott, hogy Irén nénémék Pestre jönnek egy hétre, és ugye nálam alszanak. A vonal recsegett, Gábor meg olyan lazán mondta, mintha a boltból kérnék, hogy hozzon tejet.
Akkor éppen a konyhaablaknál álltam, és azt néztem, hogy a Nyugati tér felől hogyan gomolyog be a szmog a Király utcába. Az alsó szomszéd vizslája a szokásos hajnali ötkor kezdett ugatni az udvaron. Semmi nem változott. Ők sem.
„Gábor, te most viccelsz?” A hangom nyugodtabb volt, mint amire számítottam.
„Figyelj, én csak átadom az üzenetet,” védekezett. „Tudod, hogy Liliékkel nem jó összeveszni.”
Nem, ezt valóban tudtam. Amikor Lili tizennégy hónappal ezelőtt közölte, hogy elmarad az esküvői meghívóm, mert „a jelenlegi labilis állapotod feszültséget keltene a családban”, pontosan tudtam, hogy Irén néni áll a háttérben. Ő volt az, aki a családi ebédeknél mindig jelentőségteljesen hallgatott, amikor szóba került a betegségem. Aki a kórházi csomag helyett egy szentképet küldött, „hogy legyen erőm imádkozni a gyógyulásért”. A depresszióról beszélek, nem ördögűzésről.
Az a tavasz volt a mélypontom. A kettes villamoson ülve azon kaptam magam, hogy számolom a megállókat, és azon gondolkodom, melyiknél lenne a legkönnyebb leszállni és eltűnni. A pszichiáterem, dr. Molnár, egy alacsony, kopaszodó férfi, akinek mindig félregombolt zakó volt rajta, azt mondta: „Hanna, maga most a saját mentőmellényét varrja. Ne figyeljen azokra, akik le akarják róla tépni.”
A családom nem tépni akarta. Ők egyszerűen letagadták a vízről, hogy fuldoklom. Szégyennek érezték, hogy a lányuk, az unokahúguk pszichiátriára jár. Hogy antidepresszánst szed. Hogy néha három napig nem mossa meg a haját. Ez nem illett a Kossuth-díjas nagyapa legendájához, a Szent István parki polgári homlokzathoz, a vasárnapi rántott húshoz.
Amikor Lili telefonált az esküvő előtt, a leves fölött ültem. Emlékszem, a tányér szélén ott száradt egy petrezselyemlevél. „Mama és Irén néni úgy gondolják, jobb lesz, ha most nem jössz. Tudod, milyenek tudnak lenni a rokonok, ha meglátnak. Jobb a békesség.” Békesség. Mintha a jelenlétem háborúnak számítana.
Nem mentem. De a mellőzöttség akkora súllyal ült rám, hogy hetekig nem tudtam kimászni alóla. És akkor, ezen az áprilisi délutánon, Gábor azzal hívott, hogy Irén néni és Lili, a férjével, Zsolttal együtt, a párom halála után rám maradt Nádor utcai lakásban akarnak megszállni, mert a Zsolt a SOTE-ra jön kontrollra, és hát a szállodák ára horror.
A dühtől melegség öntött el, pont úgy, mint amikor az ember a metró aluljáróból kilép a negyvenfokos hőségbe. Felhívtam Irén nénit.
„Halihó, Hanna drága! Gábor biztos már szólt, hogy megyünk. Ez olyan jó kis kaland lesz.” A hangja csöpögött, mint a lipóti túrós táska tölteléke.
„Irén néni, maga most viccel? Kitöröltetek Lili esküvőjéről, mert szégyelltetek a saját betegségem miatt, és most a lakásomat akarjátok?”
Csend. Utána egy sóhaj. „Hanna, ez nem így volt. Te most mindent felnagyítasz. Mi csak annyit mondtunk, hogy… nem akartunk neked stresszt. A te kedvedért tettük.”
A te kedvedért. Ezt a három szót olyan sokszor hallottam már indokként arra, hogy kizárjanak, megalázzanak, láthatatlanná tegyenek. A kedvemért ne szóljak bele a családi döntésekbe. A kedvemért ne menjek nyilvános helyekre, amíg „rendbe nem jövök”. A kedvemért ne beszéljünk a kórtörténetemről, mert az kellemetlen.
„Értem. De a lakásba nem jöttök. Sem most, sem máskor. Mert ami történt, az nem egy félreértés volt, Irén néni. Az fájt. Akkor is, ha önök ezt nem vették észre.”
Kinyomtam. A vizsla az udvaron abbahagyta az ugatást. A telefonom rezgett: anyám. Kinyomtam. Utána Lili. Kinyomtam. Majd Gábor újra. Kinyomtam.
Másnap reggel hétre egy taxi állt meg a ház előtt. Kinéztem a redőny résén. Lili szállt ki, utána Zsolt, egy sporttáskával. Irén néni nem jött, gyáva volt. A kaputelefon nem szólalt meg – nyilván valamelyik szomszéd beengedte őket. Dörömböltek az ajtón. A szomszéd nénire, Teri nénire gondoltam, aki pár hete halt meg, és akinek a macskája, egy vörös kandúr, most a lépcsőházban kóborol, mert senkinek sem kellett.
Nem nyitottam ajtót. A dörömbölés elhalt. Fél óra múlva egy SMS jött Lilitől: „Itt vagyunk egy kávézóban, dumáljuk meg, jó?”
A kávézó a Pozsonyi úton volt, ahol a pincérnő mindenkit halálra idegesít a teátrális sóhajtozásaival. Rendeltem egy presszókávét, és mire kihozták, már ott ültek. Lili szeme vörös volt, de nem a sírástól, hanem a dühtől.
„Ezt nem teheted velünk. A saját véreddel. Több tízezer forint egy hotel, mi meg csak három napot maradnánk.”
A cukortartó teteje rozsdás volt a szélein. Sokáig néztem, mielőtt válaszoltam.
„Tavaly ilyenkor, amikor a legmélyebben voltam, senki nem hívott fel. Senki nem írt, hogy ‘Hanna, segítsek kifizetni a terápiádat?’ vagy ‘Hanna, hozzak ebédet?’ Ti azzal voltatok elfoglalva, hogy a ti szégyeneteket menedzseljétek. A ti imázsotokat.”
Lili közbevágott: „Mi féltettünk! Féltünk, hogy a lagziban esetleg rosszul leszel, és elrontod a nagy napomat.”
A „féltettek” szó akkorát robbant bennem, mint amikor a régi, rosszul bekötött villanyóra végre kicsap. „Az én betegségem nem azért van, hogy a te esküvődet elrontsa, Lili. De rendben. Akkor mostantól én féltem magam. Tőletek.”
Zsolt közben a telefonját nyomkodta. Ő mindig is ilyen volt: jelen, de mégsem. Mint egy papírkivágás.
Eléjük toltam a kávémat. „Képzeljétek el, hogy ez az asztal egy határvonal. Ti itt – mutattam a rozsdás cukortartó mögé –, én ott. A ti oldalatokon ott van a hallgatás, a szégyen, a kirekesztés. Az én oldalamon a felépülés és a csend. De nem az a fajta csend, amit ti erőltettek rám, hanem az, amit én választok. És ebbe a választott csendbe ti nem fértek bele.”
Felálltam, és a pultnál kifizettem a kávémat. A pincérnő most nem sóhajtozott. Ahogy kiléptem az ajtón, Zsolt utánam szólt: „Hanna, ez nagyon gyerekes!” Nem fordultam vissza.
Aznap este leültem a nappaliban, ahol a falon még mindig ott volt a nagypapa portréja – egy fekete-fehér fotó, amit a család ereklyeként őrzött. Leakasztottam. Betettem egy dobozba, és felvittem a padlásra.
Utána kinyitottam a telefonomon a netbankot. Azon a számlán, amit évek óta közösen kezeltünk anyámmal, és amire a családi összejövetelek, születésnapok költségeit utaltuk, volt hétszáznyolcvanezer forint. Az én részem. Anyám neve is rajta volt a számlán mint társtulajdonos. Másnap bemértem a bankfiókba, és zároltattam a hozzáférést. Anyám délutánra kapott egy automata értesítést.
Három órával később a kaputelefon csörgött. Nem vettem fel. A telefonomon harminchét nem fogadott hívás volt anyámtól. Egy idő után letiltottam a számát. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön, és a családi erőszaktörvény szavai forognak majd a fejemben: „családtag által elkövetett lelki bántalmazás”. De én már döntöttem. A pénz nem az enyém volt, hanem a miénk. Az a hétszáznyolcvanezer viszont az én határom ára volt.
Két héttel később Irén néni küldött egy kézzel írt levelet. Postán, ajánlva, mintha hivatalos irat lenne. Az állt benne: „Drága Hanna! Ha valaha meggondolod magad, itt vagyunk. A család ajtaja mindig nyitva. Irén néni.”
A levelet betettem abba a dobozba, amiben a nagypapa képe volt. A dobozt lezártam, és a kulcsot beledobtam egy dunai hajókázásnál a vízbe. A rozsdás kulcstartó, amin a Margitsziget volt, utolsót csobbant.
