Székely Dénes hatvanöt évesen pontosan tudta, hogy a világot egyetlen dolog tartja egyben: a rend. Reggel fél hatkor kelés – ébresztőóra nélkül, a test úgyis tudja. Hat órakor két szelet pirítós, vaj, semmi felvágott, mert azt az orvos is mondta. Fél hétkor indulás a piacra, mindig ugyanaz az út a Tisza-parton, mindig ugyanaz a pad a halas bódénál, ahol meg lehet állni kifújni a levegőt. Aztán vissza, ebéd, híradó, keresztrejtvény. A felesége halála óta ez a rend nem egyszerűen szokás volt – ez volt maga a létezés. Amíg volt mit betartani, addig volt ki betartsa.
Az unokája, Jázmin augusztus közepén állított be. Szegedről jött, napszítta hajjal, egy óriási sporttáskával, és olyan lendülettel, ami betöltötte az egész előszobát.
– Papa – mondta, mielőtt még a cipőjét leverhette volna –, ő itt Dió.
Dénes lenézett a táskára. A táskából egy hosszúkás, rozsdabarna fej bújt elő, és akkora szemekkel nézett körbe, mintha már évtizedek óta itt lakna.
– Ez meg micsoda? – kérdezte Dénes.
– Tacskó. Hát kutyus. Nagyon kicsi.
– Látom, hogy nem víziló. Minek hoztad?
– Papa, egyszerűen nem volt kire hagynom… Két hét, aztán jövök érte, ígérem.
Dénes a konyha felé intett.
– A kamrában alszik. Az egy külön helyiség, rendes ajtóval. Nem lesz itt semmi szőr meg összevisszaság.
Jázmin kinyitotta a száját, látszott, hogy mondana valamit. Aztán meggondolta magát.
– Jó. Átmenetileg a kamrában. Átmenetileg.
Senki nem figyelt föl erre a szóra. Hiba volt.
Dió tizenkét centis lábakkal, rozsdabarna bundával és azzal a megmagyarázhatatlan arckifejezéssel érkezett, amitől úgy tűnt, mindent tud. Végigszaglászta az előszobát, komótosan, mint egy műszaki ellenőr. Aztán átment a nappaliba, körbejárta a szőnyeget, a fotelt, a sarokban álló villanyórát. Dénes követte. Dió megállt a szoba közepén. Felnézett rá – nem félve, inkább kíváncsian. És leült.
– A kamrába – mondta Dénes határozottan.
A kutya nem mozdult.
– Azt mondtam, kamra!
Dió ásított. Nagyot, élvezettel, úgy, hogy a nyelve is kilátszott. Dénes tett egy lépést feléje. A tacskó nem futott el – lassan fölállt, és besétált a fotel alá. Dénes ott állt a saját nappalija kellős közepén, és a fotelt bámulta. Negyven évig embereket irányított a gyárban. És mindig működött.
Az első hét maga volt a csöndes háború. Dénes kirakta a tálat a kamrába – Dió nem nyúlt hozzá, amíg ő a konyhában volt. Az ajtót Jázmin csukta be esténként, csakhogy sosem egészen: a zár nyelve két centire állt a tokból, éppen annyira, hogy egy türelmes orr ki tudja nyomni. Reggelente Dénes ott találta a kis kupacot a fotel mögött, és minden alkalommal jobban rácsukta az ajtót – hiába, Dió másnapra megint kitalálta.
De valamikor a második hét elején a kutya egyszerűen megszűnt idegen lenni. Hozzátartozott a lakáshoz, mint a sarokban a megrepedt cserépkályha, amit soha nem használtak, de a helyén volt. Dénes észrevette, hogy beszél hozzá. Nem kedvesen – tényszerűen. A piacon vett füstölt kolbászról, a szomszéd Macskási megint elkésett a szeméttel, a gázszámla megint több, mint múlt hónapban. Dió hallgatta. Mindig. Odatelepedett mellé, és figyelt, fejét enyhén jobbra billentve, mintha a szavak mögötti értelmet is értené.
Kedden a tévében bemondták, hogy a négyszáz forintos kifli jövő hónaptól ötszáz lesz. Dénes hangosan, a távirányítót szorongatva mondta ki:
– Szégyen.
Dió felkapta a fejét, és egyetlen, rövidet vakkantott.
Dénes elfordította a fejét a tévétől. Ránézett a kutyára.
– Egyetértesz?
Dió visszanézett.
– Úgy bizony – mondta Dénes. – Szégyen, az.
Ez volt az első beszélgetésük.
Pénteken Dénes elment az állateledeles boltba. Keresgélt a polcok között, végül levette ugyanazt a zacskót, amit Jázmin hozott. Belerakta a kosárba. Aztán meglátta a másikat. Drágábbat. A csomagoláson az állt: „Aktív kistestű kutyáknak, bárányhússal.” Kezébe vette. Visszarakta. Újra levette. Hát aktív. Egész nap rohangál. Megvette a drágábbat, és a pénztárnál, hogy kijöjjön a számla, letette a kosárból a felvágottat, amit magának szánt. Otthon letette a tálat. Dió odajött, megszaglászta, és azonnal enni kezdett, a szokásos gyanakvó körözés nélkül. Dénes nézte, és valami furcsát érzett. Azt, hogy egyszerűen jó, hogy eszik.
Szerdán, a Tisza-parti sétányon a régi kollégája, Polgár Misi jött szembe – nyolcvan fölött, bottal, beszédesebben, mint valaha.
– Dén! Hát te kutyával?
– Unokáé – felelte Dénes. – Csak átmenetileg.
– Szép kis jószág. Tacskó?
– Tacskó.
– Az én Juliskám, Isten nyugtassa, odavolt a tacskókért – Misi leült a szokásos padra. – Azt mondta mindig, ezek okosabbak, mint az ember. Ha valamit a fejükbe vesznek…
Dénes hallgatott. Dió eközben egy bokor aljában talált valami rendkívül érdekeset, és hivatásszerű alapossággal dolgozta meg.
– Megtartod? – kérdezte Misi.
– Dehogy. Unokám szombaton jön érte.
– Hiányozni fog.
– Nekem nem hiányzik semmi – mondta Dénes. – Otthon rend van.
Határozottan mondta. De valami nem stimmelt ezekkel a szavakkal. Érezte.
Délután, a híradó után leült a fotelba. Nézte a szemben lévő üres falat. Misi kérdése visszhangzott benne. Rend lesz. Csend. Tiszta padló. Pontos menetrend.
És akkor maga elé képzelte ezt a „pontos menetrendet”. A lakás reggel hatkor – néma, mozdulatlan. Egyedül a kenyérpirító kattanása. Újság, amiről nincs kivel beszélni. Délután, amikor nincs miért kimenni a partra. Négy éve élt így. Ezt hívta rendnek. És most ez a kép egyszerre nem a rendre hasonlított. Hanem az ürességre.
Péntek este Jázmin a szobájában csomagolta a sporttáskáját. Behajtogatta a pólóit, rájuk nyomta a tenyerét, hogy kevesebb helyet foglaljanak, aztán a cipzár fölött megállt a keze, mert Dió a láda szélére tette az állát, és onnan figyelte minden mozdulatát. Dénes az ajtóban állt, és nézte, ahogy az unokája újra és újra elhalasztja a táska becsukását.
– Hagyd itt az állatot.
A hangja a szokottnál egy fokkal érdesebb volt, mintha a mondat kifogott volna rajta útközben. Jázmin keze megállt a cipzáron.
– Papa?
– Elviszem sétálni – mondta Dénes, és a keze, amivel a pórázért nyúlt a szekrény tetején, egy pillanatra ott dermedt a levegőben, mielőtt leemelte volna. – Meg minden.
Jázmin lassan fölnézett rá. Aztán elmosolyodott, úgy, ahogy akkor szokás, amikor egy elgurult tárgy végre visszagurul a helyére.
– Rendben, papa. Itt hagyom.
Dió egyet vakkantott. Röviden. Mint egy pont a mondat végén.
Jázmin másnap reggel indult. Dénes maga vitte ki a táskát a Ladához, nem engedte, hogy az unokája cipelje. A kapuban Jázmin hosszan átölelte.
– Hívjál – mondta.
– Majd hívlak. Te is.
– Én nem hívogatok csak úgy.
– Papa. Hívjál.
A piros Lada – Kádár utca 14-es rendszámmal – kigördült, és eltűnt a fordulóban. Dénes állt a kapuban, kezében a pórázzal. Dió a lábánál ült, és nézte az üres utcát.
– Na – mondta Dénes, és elindult a lépcső felé. – Akkor most ketten vagyunk.
Dió követte.
A rend megmaradt. Kelés fél hatkor, piac hatkor. A séták háromszor egy nap – ez is renddé vált, csak újfajta renddé. Az újság a padlón a sarokban – természetes dolog. Reggelinél Dénes hangosan olvasta a híreket. A parlamenti közvetítés részleteit, a szegedi halászléfőző verseny eredményeit, a várható időjárást. Dió mellette ült és hallgatta – komolyan, a fejét kissé jobbra billentve.
Esténként Dió felkúszott a lábára. Dénes leoltotta a villanyt. A tacskó egyenletesen lélegzett. Dénes feküdt, és hallgatta a csendet. Ami nem üresség volt. És ez óriási különbség.
Novemberben már mindenki tudta, hogy a kifli ötszáz forint. Dénes ezt szó nélkül tudomásul vette: a pékségben ő maga a féláras, tegnapi zsemlét vette magának, a friss kiflit meg kihagyta a kosárból, a kutyatápból viszont mindig a bárányhúsosat rakta bele, drágábbat, mint valaha.
Egyik vasárnap este Dió a szokottnál elevenebb volt, körbeszaladta kétszer a nappalit, aztán nekiugrott a lemezjátszó mellett álló polcnak, és a régi sárgaréz hőmérő, ami valaha az édesapjáé volt, s amit Dénes évek óta nem vett a kezébe, lebillent, koppant a parkettán, de nem tört el. Dénes fölvette, megnézte – a mutató réges-rég beragadt egy szám fölé, azt már meg sem próbálta elolvasni –, aztán letette a komód tetejére, ahonnan majd holnap megjavíttatja, vagy inkább kidobja végre, gondolta, semmi értelme egy hőmérőnek, ami nem mér semmit.
Lehajolt, megpaskolta Dió fejét.
– No, ugorj csak nyugodtan.
A kutya vakkantott egyet, aztán az ajtóhoz szaladt, ahol egy résnyi maradt nyitva, és a kinti lámpafény keskeny csíkban csúszott be rajta a parkettára. Dénes utánament, és becsukta az ajtót – most rendesen, egészen az utolsó kattanásig.
