Az a bizonyos szombat délután fullasztóan csendes volt. Odakint nyirkos novemberi szél rázta a platánfák kopasz ágait, de a nappaliban csak a kanál halk csilingelése hallatszott. Tóth Erzsébet, az apósom felesége – mert nem volt hajlandó „anyósnak” szólítani –, méltóságteljesen kevergette a kávéját. A hatvanas évei elején járt, de úgy hordta magát, mint aki most szállt le a lipicai hintóból. Harminc évig vezette a megyei könyvtárat, és ezt a világon mindenkivel éreztette is.
Gábor, a feleségem, még mindig a munkahelyén volt. Egyedül ültem a saját lakásomban ezzel a nővel, aki minden egyes alkalommal, amikor belépett az ajtón, úgy mért végig, mintha egy folt lennék a frissen mosott abroszon.
– Bálint, kedveském – kezdte, és letette a csészét a csészealjra. A hangja olyan lágy volt, mint a macskatalp, de én ismertem már ezt a dallamot. – Tudod, mennyire becsülöm, hogy ilyen önálló vagy. A fiatal építészek ma már nem keresnek rosszul, ugye?
Megfeszült a gyomrom. A dicséret Erzsébettől mindig olyan volt, mint a spárgába csomagolt dinamit. Előbb-utóbb robban.
– Beszéltem Gabival a héten. Mesélte, hogy a Zsófi lányomnak mostanában milyen nehéz. Tudod, a szakítás után teljesen összetört. Most próbál talpra állni, új barátokat szerezni. A fiataloknak ez most valahogy sokkal nehezebb. – Felsóhajtott, és rám emelte a szemét. A szivárványhártyája olyan szürke volt, mint az olvadt ólom. – Szóval arra gondoltam, segítek neki egy kicsit.
– Miben? – kérdeztem, bár a torkom már száraz volt.
– Voltam itt szerdán, amíg te azt a szolnoki irodaházat mérted fel. Gábor adott nekem kulcsot, emlékszel, megbeszéltük, hogy a gázóraleolvasó jön. Láttam a hálószobában azt a régi fadobozt.
A szavai jeges vízként zúdultak végig a gerincemen. Abban a dobozban őriztem mindent, ami az édesanyámtól maradt rám. Nem volt sok: egy pár szecessziós zománcfülbevaló, amit még a dédnagyanyám viselt a szegedi nagytemplomban tartott esküvőjén, egy Erzsébet királyné emlékére vert súlyos ezüst karkötő, és a legféltettebb: egy vékony aranyláncon függő medál, benne anyám egyetlen fekete-fehér fényképével, amint a Balaton partján nevet.
– Mit csinált a dobozzal? – A hangom alig volt több suttogásnál.
Erzsébet úgy kortyolt bele a kávéjába, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélgetnénk.
– Odaadtam Zsófinak azokat az ócskaságokat. Egy ilyen csinos, huszonöt éves lánynak szüksége van némi ékszerre, nem gondolod? Ezek a kincsesbányák úgyis csak porosodtak nálad. Még sosem láttam rajtad egyiket sem. Egy férfinak minek is? Zsófi most megy el egy ilyen borászati estélyre Budafokra, gondoltam, legalább lesz mit felvennie.
Felálltam. A vér olyan hangosan lüktetett a fülemben, hogy alig hallottam a saját szavaimat.
– Maga… fogta magát, kinyitotta a szekrényemet, és ellopta az anyám ékszereit?
Az asszony arca megkeményedett. A kedveskedő mosoly leolvadt róla, és előtűnt mögüle a vasakaratú hivatalnok, aki negyven évig rettegésben tartotta a beosztottjait.
– Hogy beszélsz te velem? Lopás? Ezek a tárgyak egy családhoz tartoznak. Te ebbe a családba házasodtál bele. Zsófi a sógornőd. Csak nem vagy ennyire szűkmarkú, hogy sajnálsz tőle pár ócska bizsut? Gábor! Gyere csak ide!
A feleségem épp akkor ért haza. Fáradtnak tűnt, a nyakkendője lazán lógott. Amikor belépett a nappaliba és meglátta a fehér arcomat meg az anyja diadalmas tartását, azonnal megérezte a bajt.
– Mi a fene történt itt?
– A te férjed – kezdte Erzsébet egy vértanú sóhajával – épp most nevezett engem tolvajnak. Csak azért, mert elvittem Zsófinak azt a pár dísztárgyat, ami a komódban kallódott.
Gábor rám nézett. Vártam, hogy azt mondja, „anyám, ezt nem lett volna szabad”. Vártam a védelmet, a felháborodást. De ő csak állt, a két nő között, mint egy ijedt kisfiú.
– Bálint, kérlek… – kezdte, és a vállamra tette a kezét. – Zsófi tényleg padlón van mostanában. Jót tesz neki egy kis sikerélmény. Neked ezek a holmik csak emlékek. Megígérem, veszek neked valami szép karórát karácsonyra, jó?
Kirántottam a vállam a keze alól. Abban a pillanatban nem a düh vezérelt, hanem valami sokkal tisztább és hidegebb érzés. A felismerés, hogy az a férfi, akit három éve szerettem, soha nem állt mellettem igazán. Csak sodródott, mindig a kényelmesebb irányba.
– Ez a te utolsó szavad? – kérdeztem, és a hangom egészen nyugodt volt.
– Ne dramatizáld túl, kérlek! – csattant fel Erzsébet.
Fogtam a kabátomat, és szó nélkül kisétáltam a saját lakásomból. A villamosmegállóban állva hívtam fel Áront, a legjobb barátomat, aki polgári jogi ügyekre szakosodott ügyvéd volt. Nem sírtam, amikor elmeséltem neki a történetet. Csak ültem a dübörgő villamoson, és néztem, ahogy a kivilágított kirakatok elúsznak mellettem. Áron hallgatott, aztán csak annyit mondott:
– Nálad vannak az adásvételi papírok a lakásról? És tudod bizonyítani, hogy az ékszerek a te örökséged?
– A lakás a nevemen van, a hitelt is én fizettem végig tavaly. Az ékszerekről pedig vannak régi családi fotók. Anyám rajtam van a medállal a keresztelőmön. A fülbevalóról és a karkötőről van hagyatéki leltár.
– Akkor van egy tervem – mondta Áron, és a hangjában volt valami pengeszerű él. – De ehhez türelem kell.
Három nappal később Zsófi a Rózsadombi villa kerthelyiségében ünnepelte a huszonötödik születésnapját. Erzsébet nem sajnálta a pénzt: a zene, a virágdíszek és a felszolgált tokaji aszú mind azt hirdette, hogy ez a család befolyásos és tehetős. Zsófi úgy ült a kivilágított terasz közepén, mint egy porcelánbaba. A nyakában – ott csillogott. A medál. Az én anyám arcképével, a nevetős, balatoni fotóval. A fülében a dédnagyanyám zománcfülbevalói hintáztak.
Erzsébet az asztalfőn trónolt, mellette Gábor kényszeredetten mosolygott. Engem azóta sem keresett. Az anyja meggyőzte, hogy „majd lenyugszom”.
A koccintások közepette léptem be a kertbe. Nem voltam egyedül. Áron jött mellettem, mögötte pedig két rendőr és egy végrehajtó.
A zene elhalt. A poharak a levegőben maradtak. Zsófi elsápadt, és ösztönösen a nyakához kapott.
– Bálint?! – Gábor felpattant, az arca zavart és dühös volt egyszerre. – Mi ez a cirkusz?
– Nem cirkusz – feleltem csendesen. – Elszámoltatás.
A végrehajtó, egy nagydarab, komor férfi, elővett egy hivatalos papírt.
– Tóth Zsófia kisasszony – mondta recsegő hangon. – A jelenleg önön lévő ékszerek egy folyamatban lévő büntetőeljárás tárgyi bizonyítékai. Kérem, adja át őket. Ellenkező esetben lopott holmi orgazdájaként vonjuk eljárás alá.
– Micsoda?! – visította Erzsébet, és felugrott, felborítva a poharát. A drága bor vörös foltot hagyott a hófehér abroszon. – Azonnal hagyja abba! Én vagyok az anyja! Én adtam neki!
– Maga pedig, asszonyom – fordult felé a rendőr –, jogosulatlanul hatolt be egy magánlakásba, és onnan jelentős értékű ingóságokat tulajdonított el. Ez a Büntető Törvénykönyv 370. paragrafusa alapján lopás bűntette, a 221. paragrafus szerint pedig magánlaksértés. Kérjük, ne akadályozza az eljárást.
Zsófi sírva fakadt. A sminkje elkenődött, és a vendégek szeme láttára remegő ujjakkal kapkodta le a fülbevalókat és a láncot. A megaláztatás teljes és nyilvános volt. Erzsébet, aki egész életében a látszatra és a társadalmi rangjára épített, most ott állt, mint egy sarokba szorított, vicsorgó róka. A szemében gyűlölet és pánik keveredett.
– Bálint, ezt nem teheted! – Gábor megragadta a karom. – A férjed vagyok!
Ránéztem a kezére, aztán a szemébe.
– Pontosan ezért fáj ennyire, hogy nem voltál a férjem akkor sem, amikor igazán szükségem lett volna rád.
Másnap délelőtt a kerületi rendőrkapitányság előterében ültünk. A folyosó hideg volt, festékszagú. Az asztalon ott feküdt egy nejlonzacskóban a medál, a fülbevalók és a karkötő. Mind megvolt. Az ezüst kissé megfakult a hirtelen viseléstől, de a zománc sértetlen volt.
Erzsébet egy széken kuporgott. Az a nő, aki három nappal korábban még királynőként osztotta az utasításait, most egy összetört, ráncos öregasszonynak tűnt.
– Bálint… – suttogta rekedten. – Ne tedd ezt velem. A könyvtár… az igazgatói állásom… ha ez kitudódik, kész vagyok. Zsófit meg kirúgják az egyetemről.
– Tudom – feleltem, és letettem elé egy papírlapot. Egy közjegyző által hitelesített nyilatkozat volt. – Aláírja, és visszavonom a feljelentést.
Erzsébet felkapta a papírt, és olvasni kezdte. Az arca fokozatosan szürkült el.
– Ez… hiszen ez a teljes lakásfelújításod költsége! Nekem nincs ennyi megtakarított pénzem!
A nyilatkozat egy egyszerű alkut tartalmazott. Erzsébet anyagi kártérítést fizet nekem, melynek összege pontosan annyi, mint amennyibe a teljes lakásom átalakítása került – a lakásé, ahol az emlékeimhez hozzányúlt. A pénzt nem én kapom meg, hanem egyetlen összegben a budapesti Gyermekvédelmi Központ alapítványa számára utalja át.
– Ez itt az alja – mutatott Áron a lap végére. – Ha nem írja alá, a rendőrség továbbítja az ügyet az ügyészségre. Az az érdekes a hárommillió forint feletti értékre elkövetett lopásnál, hogy végrehajtandó szabadságvesztéssel is büntethető.
Erzsébet reszkető kézzel, szó nélkül írta alá a papírt. Amikor végzett, a tollat úgy ejtette az asztalra, mintha az egy eleven parázs lenne.
Hat hónap telt el. Egy tavaszi szombaton a kávémat kortyolgattam a felújított lakásom erkélyén. A régi sötét bútoroknak nyoma sem volt. A falak világos szürkét kaptak, a padlóra világos tölgyfából készült parketta került. Egyedül éltem, és a csend nem volt se üres, se nyomasztó. Inkább olyan volt, mint egy jól elvégzett munka utáni pihenés.
Gáborral a válás már a karácsony előtt lezajlott. Azt mondta, sosem bocsátja meg, hogy „tönkretettem az anyját”. Nem válaszoltam. Az emlékeim nem bocsátották meg neki, hogy hagyta.
Az előző héten Áron küldött egy újságcikket. Erzsébet Tóth nyugdíjazási kérelmét „soron kívül” elfogadták a könyvtárnál, ahol már nem tudták szó nélkül elnézni az eljárást. Zsófi elköltözött Debrecenbe, egy másik egyetemen próbál szerencsét. A rózsadombi partin készült kínos videók hetekig pörögtek a helyi Facebook-csoportokban.
Benyúltam a pólóm alá, és a mellkasomra szorítottam a vékony aranyláncot. A medál, benne anyám nevetős arcával, a helyén volt. Ott, ahol mindig is lennie kellett.
A csengő hirtelen felberregett. Az ajtóban egy futár állt, kezében egy nagy, lapos doboz. Ajándék, küldemény Gábor nevében. Bónusz a hallgatásért, gondolom. Átvettem, és az asztalra tettem.
Nem nyitottam ki.
Helyette fogtam a kulcsaimat, és elindultam a piacra. Vettem egy szatyor tavaszi epret, friss tormát, és egy csokor sárga tulipánt. Ezek voltak az anyám kedvencei. A doboz ott maradt az asztalon, bontatlanul. Majd a portás elviszi a lomtalanításkor.
