Eszter aznap később indult haza, mint tervezte. A busz defektet kapott valahol Püspökladány és a tanya között, így aztán mire leszállt, már kora este volt, és a novemberi szél úgy csapott be a nyílt mező felől, mintha késsel vágtak volna. A földút szélén gyalogolt, a fagyott keréknyomokban óvatosan lépkedve, amikor meglátta.
Először azt hitte, hogy valaki egy zsák sittet hagyott ott. Aztán ahogy közelebb ért, a formátlan, szürke halom oldala megemelkedett, majd visszasüllyedt. Lélegzett.
Eszter lassan megkerülte a testet, és akkor meglátta a fejet. Hatalmas, lapos koponya, masszív állkapoccsal. Egy kuvasz volt, vagy valami keverék, de a méretei egy borjút idéztek. A szíve a torkában dobogott. A környéken azt mesélték, hogy az ilyen kutyák nem ismernek kegyelmet, hogy a nyájakat a farkasok ellen tartják velük, nem városi simogatásra. Eszter tudta, hogy tovább kellene mennie. Hogy eszébe se jusson.
De a kutya nem morgott. Fel sem emelte a fejét. Csak feküdt ott, az oldala nehezen járt, a bundája összeállt a sártól és a bojtorjántól, a bordái úgy kiálltak, hogy meg lehetett őket számolni. A szeme nyitva volt, de valahova a messzeségbe révedt, oda, ahová azok az állatok néznek, akik már nem várnak senkit.
– Hé – mondta Eszter, és leguggolt. – Hé, hallasz engem?
Az egyik fül megmozdult. Alig észrevehetően. De megmozdult.
Eszter felpattant és futni kezdett. A kaput akkorát rántva nyitotta ki, hogy a sógora, Gábor, ijedten kapta fel a fejét a műhelyből.
– Mi történt? Beestél valahova?
– Judit! – kiabálta Eszter, és a nővére már jött is ki a konyhából, kezében egy törlőronggyal. – Van egy kutya kint. Hatalmas. Maga alatt van.
– Milyen kutya? Hol?
– Kint a dűlőúton. Kuvaszféle. Szerintem napok óta ott fekszik.
Judit arca megfagyott.
– Megőrültél? A múltkor is a csatornánál talált macskát hoztad haza, de ez… ez nem cica, Eszter. Ez egy fenevad.
– Nem tud felállni, érted? – Eszter hangja éles volt. – Nem támad, nem morog, csak fekszik ott és haldoklik. Ha most otthagyjuk, reggelre kész.
A nővérek egy hosszú pillanatig nézték egymást. Aztán Judit káromkodott egy rövidet, és lekapta a fogasról a kabátját.
– Gábor! Hozd a talicskát! És a régi pokrócot a sufni végéből!
A falubeliek mentek el mellette, és ítélkeztek
Mire a talicskával visszaértek, már teljesen besötétedett. Eszter a telefonjával világított, Gábor és Judit a pokróccal próbálták a kutya súlyos testét megemelni. A kutya rájuk nézett, de nem moccant. A szeme mélyén nem volt harag, csak valami végtelen, üres fáradtság.
Az úton egy szomszéd jött szembe, Kovács Feri, aki a benzinkútnál dolgozott. Megtorpant.
– Az isten szerelmére, mit csinálnak maguk? – lépett közelebb, de három méternél nem ment tovább. – Ez egy veszedelmes állat! Ha magához tér, letépi a karjukat!
– Nem fog – mondta Judit, és beletúrt a kutya szőrébe, hogy a hasa alá csúsztassa a pokrócot.
– Amíg ilyen gyenge, nem! De aztán megerősödik, és akkor majd meglátják! Az ilyen fajtát nem lehet megszelídíteni!
– Köszönjük a tanácsot – szólt hátra Eszter, és tovább rendezte a pokrócot.
Feri még állt ott egy darabig, a fejét csóválta, aztán továbbment. Aztán egy asszony jött a bevásárlószatyorral, szintén megállt, szintén elmondta, hogy a kuvasz nem játék, hogy a múltkor is hallotta, valakit megtépett egy ilyen vidéken, és hogy ő a helyükben hívná a sintért. Majd ő is továbbment.
Senki nem ajánlotta fel, hogy segít. Mindenki tudta, mi a helyes. És mindenki hazament.
A kutya mozdulatlanul feküdt, miközben Eszter vizet csepegtetett a szájába egy kupakból. Nem nyelt. Eszter megnedvesítette az ujját, és végigsimította a kutya ínyén. A nagy, fekete ajkak remegtek. A második próbálkozásra a nyelv lassan kimozdult.
– Mozdul – suttogta Judit. Gábor csak bólintott, és nekifeszült a talicska rúdjának.
Az udvaron, a konyhai lámpa fényében tették le a földre. Eszter letérdelt mellé, és halkan beszélni kezdett. Semmi parancs, csak annyi, hogy itt már nem kell félni, itt meleg van, itt van víz, és senki nem bántja.
A kutya próbálkozott. Először csak a mancsai remegtek meg, aztán a fejét emelte fel – és újra visszahanyatlott. Másodjára is. Harmadjára is. Gábor káromkodott a bajsza alatt. Judit az ajtófélfának dőlt, és a szája elé kapta a kezét. Negyedjére a kutya feltápászkodott. Mind a négy lába reszketett, a háta görnyedt volt, de állt. Tíz másodpercig. Húszig. Aztán leroskadt, de magától, és a parkoló autó kerekének dőlt. És felnézett Eszterre – először igazán, nem átnézve rajta, hanem a szemébe.
Judit sírva fakadt. Gábor egy szót sem szólt, csak elővette a cigarettáját, és sokáig matatott az öngyújtóval.
A leghálásabb páciens
Másnap reggel a kutya még mindig élt. Eszter az egész éjszakát mellette töltötte az előszobában, és mire kivilágosodott, a kutya nyelve már eltüntette a tálból a vizet.
Az állatorvos Debrecenben volt. Eszter egész úton a kutya nyakát fogta, és folyamatosan beszélt hozzá, miközben a sógora teherautójának platóján zötykölődtek. A kutya tűrt. Mindent tűrt. A vizsgálatot, a szurkálást, a kefélést, a mancsok fertőtlenítését – csak néha rándult meg, ha nagyon fájt, és ilyenkor rögtön visszanézett Eszterre.
A doktornő, egy ötven körüli, határozott asszony, azt mondta, hogy húsz éve praktizál, de ilyen nyugodt óriást még nem látott.
– Tudja, hogy segítenek neki – mondta, és lehúzta a gumikesztyűt. – Érzik az ilyesmit.
A nevet aznap este találták ki. Judit vetette fel, és először mindenki röhögött, mert olyan abszurd volt. De aztán rajta maradt.
Picúr.
Ötvenhét kiló Picúr. A világ legrosszabbul sikerült neve.
A sufni és az új élet között
Az első hetekben a sufniban lakott, régi lópokrócokon. Eszter naponta háromszor hordta neki az ételt, és minden egyes alkalommal, amikor megérezte a szagát, Picúr felállt. Eleinte nehezen, remegve, de aztán napról napra magabiztosabban. A hátsó lábai még sokáig gyengék voltak, de a tekintete megváltozott. Az a fényes, távolba révedő üresség eltűnt a szeméből, és a helyét egy éber, figyelő csillogás vette át.
Gábor egyik szombaton nekiállt, és bontani kezdte a régi, használaton kívüli tyúkólat. Helyette egy tágas kennelt épített, deszkából, tetővel, és hatalmas, belső, szélvédett fekhellyel. Picúr végig ott ült a fűben, és úgy figyelte a férfi minden mozdulatát, mintha ellenőrizné a munkát.
Télre már nem lehetett ráismerni. A bundája kifényesedett és megerősödött, az aljszőrzet sűrű lett, mint a farkasoké. A kapuban állt, a feje a kerítés fölött, és nézte a dűlőutat. Az arra járók ösztönösen átmentek a túloldalra. Picúr nem ugatott, nem vicsorgott – egyszerűen csak volt. Már a puszta jelenléte elég volt.
Azoknak az őrzője, akik felemelték
Most már Picúr a portán a főnök. Idegent nem enged be, az biztos. De nem cirkuszol, nem esik egymásnak a kapuval, ha postás jön. Csendben feláll, kilép a kocsibejáró közepére, és vár. Mozdulatlanul. A postás azóta a kerítésre akasztja a küldeményeket.
De a gyerekekkel… az valami egészen más. Judit kisebbik lánya, Hanna, úgy mászik rajta, mintha egy élő trambulin lenne. Húzza a fülét, ráfekszik, és a múltkor kint aludt el mellette a délutáni napon, a fűben. Picúr egy órán át meg sem moccant, nehogy felébressze, csak a fejét fordította lassan, ha valami neszt hallott.
Eszter sokszor gondol arra az estére. De nem Picúrra. Hanem azokra az emberekre, akik elmentek mellette. Nem voltak rossz emberek. Csak tudták, hogy mi a szabály: ne avatkozz bele, ne kockáztass, ne vállalj felelősséget.
– Mi lett volna, ha én is hallgatok rájuk? – kérdezi ilyenkor félig magától, és kinéz a konyhaablakon, ahol a hatalmas, fakószürke kutya a diófa alatt hever, és egy lusta légy hadakozik a fülével.
Picúr ilyenkor felkapja a fejét. Az ablakon át is pontosan tudja, hogy Eszter nézi. Egy pillanatig farkasszemet néznek, aztán a hatalmas fej visszahuppan a mancsokra. A farka egyet csapkod a porban, éppen csak annyira, hogy a napraforgószárak megremegnek a közeli ágyásban.
Olyan ez a mozdulat, mint egy király intése. Picúr hunyorítva ásít egyet, és elrendezi magát a hűvös földön, mint aki pontosan tudja, hogy hazaérkezett.
