Valéria Nagy az ablak előtt állt, és némán figyelte, ahogy a dér fehér mintákat rajzol az üvegre.
A meteorológusok mínusz harminc fokot jósoltak estére.
Talán még hidegebbet is.
A nő mélyet sóhajtott.
Ekkor lentről hangokat hallott.
Először csak halk beszédet.
Aztán egy dühös kiáltást:
– Estére! Hallják?! Estére ez a macska tűnjön el innen!
A hangot mindenki felismerte.
János volt, a társasház közös képviselője.
Valéria gyorsan magára terített egy kendőt, kilépett a lakásból, és lesietett a földszintre.
A lépcsőházban már több szomszéd összegyűlt.
Valaki papucsban állt.
Más kabát nélkül szaladt ki.
Mindenki némán nézte Jánost.
A férfi vörös arccal állt a folyosó közepén, és dühösen mutogatott a radiátorra.
Ott feküdt egy vörös kandúr.
Csontsovány volt.
Az egyik füle felszakadt.
Egész testében reszketett.
– Tessék! – ordította János. – Ez a kóbor dög! Minden tele van szőrrel! Büdös van! Én felelek a rendért, maguk meg állatmenhelyet csináltak a lépcsőházból!
– János… – szólalt meg halkan a harmadikon lakó Erzsébet. – Hiszen senkit sem bánt…
– Senkit sem bánt?! – fordult felé ingerülten. – És ki panaszkodott a szőrre? Ki mondta, hogy bolhás? Talán unatkozom, azért foglalkozom ezzel?
Erzsébet lesütötte a szemét.
Nem szólt többet.
Valéria ökölbe szorította a kezét.
Annyira szeretett volna megszólalni.
Annyira szeretett volna kiállni a macskáért.
De a torkát mintha valami összeszorította volna.
Egyetlen szó sem jött ki rajta.
– Röviden ennyi – mondta János. – Hat órára ennek a macskának nyoma se legyen itt. Ha maguk nem viszik el, én dobom ki az utcára. Világos?
Végignézett a szomszédokon.
Senki sem válaszolt.
– Azt kérdeztem, világos?!
– Világos… – morogta végül az egyik férfi.
János elégedetten bólintott.
Hangosan bevágta a bejárati ajtót.
És elment.
A lakók lassan szétszéledtek.
Sóhajtoztak.
Csóválták a fejüket.
De senki sem tett semmit.
A vörös kandúr továbbra is a radiátoron feküdt.
Apró, reszkető gombóc volt csupán.
Fogalma sem volt róla, hogy néhány órán belül kiteszik a dermesztő hidegbe.
Valéria lassan visszament a negyedik emeletre.
Bezárta maga mögött az ajtót.
Leült a konyhában.
És hosszú percekig csak a falat nézte.
Este mínusz harminc fok lesz.
A macska nem fogja túlélni.
Ebben egészen biztos volt.
Egyszer régen, egy hasonló télen talált egy kis verebet a ház előtt.
Átfagyva feküdt a hóban.
Hazavitte.
Próbálta felmelegíteni.
De már késő volt.
Túl késő.
Valéria felállt.
Odament az ablakhoz.
– Istenem… Mit tegyek? – suttogta.
Visszaült.
Reszketett a keze.
Félt.
Félt a veszekedéstől.
Attól, hogy János ordítani fog.
Hogy a szomszédok bolondnak nézik.
De még ennél is jobban félt attól a képtől, amely újra és újra megjelent előtte.
A vörös kandúr egy hókupacban.
Mozdulatlanul.
Egyedül.
Dermedten.
Késő délután újra lement a földszintre.
A macska még mindig a radiátoron feküdt.
Amikor meglátta Valériát, lassan felemelte a fejét.
Óvatos, sárga szemekkel figyelte.
– Hát te…? – kérdezte halkan a nő. – Nincs hová menned?
A macska nem mozdult.
Valéria lassan kinyújtotta a kezét.
Megsimította a sebhelyes hátát.
Az állat összerezzent.
De nem futott el.
Néhány pillanat múlva halkan dorombolni kezdett.
Valéria érezte, hogy könny szökik a szemébe.
Rájött, milyen régóta nem simogatta meg senki ezt a szerencsétlen állatot.
Még egyszer végigsimított rajta.
Aztán visszament a lakásába.
Fél hat körül ismét hangok töltötték meg a lépcsőházat.
Valéria résnyire nyitotta az ajtaját.
Csak annyira, hogy kilásson.
Lent János állt.
Mellette két férfi a szomszéd házból.
Az egyikük kezében egy nagy zsák volt.
– Ott van az a dög – mondta János. – Fogják meg.
Az egyik férfi elindult a radiátor felé.
Abban a pillanatban kilépett a lakásából Erzsébet is.
Megállt.
A zsákra nézett.
– Mit csinálnak?
– Nem látja? – mordult rá János. – Azt, amiben megegyeztünk.
– János… Talán mégsem kellene… – mondta halkan Erzsébet. – Talán valaki még befogadja…
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
János gúnyosan felnevetett.
– Befogadja? Egy hete ezt hallgatom. Senkinek sem kellett.
A zsákot tartó férfi közelebb lépett.
A kandúr megérezte a veszélyt.
Lassan felállt.
Hátralapította a füleit.
De túl gyenge volt ahhoz, hogy elfusson.
Az éhség és a hideg teljesen kimerítette.
Valéria ekkor már nem tudott tovább hallgatni.
Kitárta az ajtót.
Gyors léptekkel lesietett.
Mindenki felé fordult.
– Ne nyúljanak hozzá!
A lépcsőházban síri csend lett.
– Tessék? – kérdezte János ingerülten.
– Azt mondtam, ne nyúljanak hozzá!
Valéria hangja remegett.
De a tekintete már nem.
Csak elszántság volt benne.
János gúnyosan elmosolyodott.
– És mégis mit akar tenni?
Valéria a vörös kandúrra nézett.
Majd nyugodtan megszólalt.
– Ha senkinek sem kell… akkor mostantól az enyém.
A lépcsőházban mindenki megdermedt.