Tamás csütörtök este telefonált.
Másfél hónap után először.
Nem kérdezte meg, hogy van a fia.
Nem érdekelte az iskola.
Sem az egészsége.
Azonnal a tárgyra tért.
– Szeretném bemutatni Mátét Karinnak. Jó nektek a szombat?
Éppen a konyhában álltam.
Most fejeztem be a mosogatást.
Néhány másodpercig csak hallgattam.
Próbáltam felidézni, ki is az a Karin.
– Ki az a Karin?
– A feleségem – felelte teljes nyugalommal. – Egy hónapja összeházasodtunk.
Egy hónapja.
A felesége.
A válásunk óta eltelt három évben egyszer sem említette, hogy bárkivel is együtt lenne.
Semmi utalás.
Semmi.
Most pedig egyszer csak…
Feleség.
– Gratulálok – mondtam nyugodtan. – Szombaton elviheted Mátét magatokhoz, és ott bemutathatod neki.
A vonal másik végén csend lett.
– Tudod… Máté talán kényelmesebben érezné magát a megszokott környezetében. Inkább mi mennénk hozzátok. Csak egy teára.
Hozzánk.
Abba a lakásba, amelyben Mátéval három éve új életet építettünk.
Nélküle.
Itt mindennek megvan a helye.
Este vacsoraillat tölti be a lakást.
Az előszobában Máté sportcipője áll.
A falakon a plakátjai lógnak.
Ez a mi világunk.
A mi otthonunk.
Legszívesebben nemet mondtam volna.
Valóban.
De ekkor Máté kijött a szobájából egy pohár vízért.
Meghallotta a beszélgetést.
Megállt az ajtóban.
A tekintetében egyszerre volt óvatosság…
És remény.
– Rendben. Szombaton háromkor.
Letettem a telefont.
Ránéztem.
– Apa megnősült?
– Igen.
– És idejön?
– Mindketten.
Máté bólintott.
Mintha még mondani akart volna valamit.
De végül csak visszament a szobájába.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Semmi kérdés.
Semmi szemrehányás.
Csak egy halk:
– Rendben.
A lakás még a házasságunk előtt az enyém volt.
A nagynénémtől örököltem.
Ezért a váláskor nem volt mit megosztani.
Tamás a szüleihez költözött.
Később albérletbe.
Aztán megismerte Karint.
Három év alatt alig adott pénzt a fiának.
Pedig kötelessége lett volna.
De nem is ez fájt a legjobban.
Három év alatt egyszer sem vitte el Mátét hétvégére.
Mindig megígérte.
Máté összepakolta a hátizsákját.
Az ajtónál várta.
Aztán jött az üzenet.
„Közbejött valami. Jövő hétvégén biztos.”
Egy év után Máté már nem pakolta össze a táskáját.
Péntek este kettesben vacsoráztunk.
A kedvenc csirkefasírtját készítettem krumplipürével.
– Anya…
Halkan megszólalt.
– Neked nem fáj?
Letettem a villát.
– Mi?
– Hogy apa mást vett feleségül.
– Három éve elváltunk. Ehhez joga van.
– Tudom… De akkor is. Nem bánt?
Hogyan magyarázhattam volna el neki…
Hogy ez régen fájt.
Aztán jött a fáradtság.
Utána pedig a közöny.
Már régen nem érdekelt, kivel él.
Csak hagyjon minket békében.
– Nem, Máté. Nem fáj. Csak furcsa, hogy ezt sem tudta korábban elmondani.
– Nekem is furcsa.
Szombaton ragyogóra kitakarítottam a lakást.
Sütöttem egy almás pitét.
Elővettem a nagynéném régi terítőjét.
Nem miattuk.
Magam miatt.
Nem akartam, hogy bárki is azt mondhassa, nem törődöm az otthonommal.
Máté a szobájában ült.
Látványosan a házi feladatát írta.
– Anya… Ugye nem muszáj végig ott lennem?
– Köszönni azért kijössz.
– Utána visszamehetek?
– Majd meglátjuk.
Negyven percet késtek.
Ezalatt háromszor átrendeztem a csészéket.
Kétszer majdnem lemondtam az egész találkozót.
Egyszer pedig komolyan elgondolkodtam azon, hogy egyszerűen nem nyitok ajtót.
De végül megszólalt a csengő.
Ajtót nyitottam.
Tamás állt ott.
Kicsit meghízott.
A haja is megritkult.
Új zakót viselt.
Az arcán pedig ugyanaz az önelégült kifejezés ült.
Mellette állt egy nő.
Karin legfeljebb harmincéves lehetett.
Magas.
Karcsú.
Tökéletes frizurával.
Ápolt körmökkel.
Begyakorolt mosollyal.
És figyelmes, méricskélő tekintettel.
– Szia! Te biztos Anna vagy! Olyan örülök, hogy végre találkozunk!
Kezet nyújtott.
Automatikusan elfogadtam.
Hideg volt a keze.
– Gyertek be.
Tamás úgy lépett be, mintha soha el sem költözött volna.
Azonnal a konyhába ment.
Karin óvatosan körbenézett.
– Nagyon otthonos nálatok.
A hangsúlyából azonban inkább az hallatszott ki, hogy szerinte lehetne jobb is.
Leültek az asztalhoz.
Ahhoz az asztalhoz, ahol Mátéval minden este együtt vacsorázunk.
Beszélgetünk.
Vagy egyszerűen csak csendben ülünk egymás mellett.
Tamás végignézett az almás pitén.
A csészéken.
A cukortartón.
Majd elégedetten bólintott.
– Hol van Máté?
– A szobájában. Mindjárt kijön.
Éppen indultam volna érte.
De ő már meg is jelent a konyha ajtajában.
Az elmúlt évben rengeteget nőtt.
A frufruja már a szemébe lógott.
– Szia, apa.
A hangja nyugodt volt.
Az arca semmit sem árult el.
Tizennégy évesen az ember már megtanulja elrejteni az érzéseit.
Tamás felállt.
Gyorsan megölelte.
Megveregette a vállát.
– Hát mekkorát nőttél! Máté, szeretném bemutatni neked a feleségemet, Karint.