Gábor a vadonatúj céges SsangYong Musso volánja mögött ült, és úgy érezte magát, mint aki megfogta az isten lábát. Mégiscsak ő fuvarozza nap mint nap Sándorffy Balázst, a járási hivatal vezetőjét – nem akármilyen meló ez Gyöngyösön. A belvárosi hivatalnokok mind köszöntek neki, a környékbeli presszókban a kávéját is ingyen töltötték újra, a nők meg… hát, a nők szemmel láthatóan nem bánták, ha Gábor végigmegy a Fő téren. Harminckét éves volt, jókötésű, a zakója mindig makulátlan, a cipője fényes – tudta magáról, hogy van benne valami. Nősülni? Arra ráér. Minek önként nyakába venni a házasság nyűgét, amikor az élet olyan, mint egy svédasztal, ő meg ott áll a legelején, üres tányérral?
– Gábor, édes fiam, ideje lenne megállapodnod – sopánkodott Jolánka néni, miközben friss hársfateát töltött a csészébe, és egy tányér hájas tésztát tolt Gábor elé. A nénike a szomszédban lakott, és gyakorlatilag ő nevelte fel a fiút, mióta a szülei kiköltöztek Németországba. – Harminckét évesen az ember nem rohangálhat még mindig éjszakánként, mint valami kóbor macska. A hivatal sofőrje vagy, fix jövedelemmel, rendes egzisztenciával, a lakás meg kong az ürességtől.
– Jolánka néni, van még időm a bilincsre – hessegette el a témát Gábor, és bekapott egy süteményt. – Jól megvagyok én így. Nőből meg Dunát lehetne rekeszteni, és én vagyok a gátőr.
– Nőkből… akik csak a rúzsukat kenik újra hárompercenként – morgott az idős hölgy, és jelentőségteljesen megkocogtatta a sétabotját a padlón. – Neked komoly feleség kell, fiam. Olyan, aki otthont teremt, nem pedig a hajával takarózik a bárpultnál. Itt van például Lilla, az új gyermekorvos a rendelőben. Okos lány, az egyetemet is kiváló eredménnyel végezte, a városban minden szülő a kezét csókolja. Szerény, tisztelettudó, gyönyörű. Beszéltem vele a minap a piacon – kincset érsz, ha ilyen lányt veszel feleségül. Ne hozz rám szégyent, menj el hozzá, hívd meg egy sétára.
Gábor nem vitatkozott az öreggel. Jolánka nénit még maga Sándorffy Balázs is kerülte, ha lehetett – szigorú volt, de mindig igaza lett. Aznap este Gábor tényleg elbattyogott a gyermekorvosi rendelőhöz. Lilla épp a hátsó udvarban mosta a kezét a csapnál. Halványzöld vászonruha volt rajta, hosszú, gesztenyebarna haja copfba fogva, a szemei meg olyan hatalmasok és melegek voltak, mint egy nyárvégi alkonyat. Gábor közelebb lépett, és úgy mérte végig a lányt, mint aki egy festményt vizsgál: szép, kétségkívül, de valahogy túl… csendes. Nem volt benne az a fajta izzás, amitől a vér meglódul a férfiak ereiben.
– Szia, Lilla – szólt oda Gábor. – Nincs kedved sétálni egyet a Szent Bertalan téren?
Lilla ránézett, és az arca azonnal pírba borult. Úgy nézett Gáborra, mintha nem is a hivatal sofőrje, hanem egy szívdöglesztő filmszínész állna előtte.
– Szívesen, Gábor – mondta halkan.
Az esküvőt a Mátra lábánál tartották, egy kis családi panzió kerthelyiségében. Cigányzene szólt, a vendégek hosszú asztaloknál ültek, a pörkölt illata összekeveredett a nyári akác virágporával. Jolánka néni az asztalfőn ült, és meghatottan törölgette a szemét egy hímzett zsebkendővel. Gábor haverjai irigykedtek: Lilla a fehér ruhájában úgy festett, mint egy hattyú, és az meg csak hab volt a tortán, hogy gyermekorvos – egy ilyen nő aranyat ér. Gábor is élvezte a gratulációkat, vállon veregetéseket, hogy micsoda szerencsés fickó, de a szíve mélyén tudta: ő ezt a lányt nem szereti. Azért nősült meg, mert a vénasszony rágta a fülét, mert úgy érezte, ketyeg az óra, és ideje felnőni.
Két évig éltek együtt. Lilla pontosan olyan feleség volt, amilyennek Jolánka néni ígérte. A lakás patyolattiszta, a konyhában mindig friss kenyér illata szállt, a tűzhelyen ott rotyogott a húsleves, a hétvégéken túrós batyu hűlt a konyhaasztalon. A rendelőben is imádták, a szülők ajándékba hozták neki a házi befőttet, a gyerekek rajzait a falra ragasztotta. Egy év után megszületett Bence. Gábor majd belebolondult a kisfiúba. De Lilla iránt akkor sem ébredtek benne komoly érzések. Idegenek voltak ők ketten, akik egy fedél alatt laktak. A lány csendes odaadása, az a néma, örökös várakozás a szemében Gábort csak frusztrálta.
Aztán a gyöngyösi üzletközpontban felbukkant Patrícia. Patrícia egy egészen más műfaj volt. Tűzrőlpattant nő, az ajkai cinóbervörösek, a frizurája dús, akár egy felhő, a mellei majd kiszakították a szűk ingblúzt. Ha betért hozzá a mobilos üzletbe, a lány azonnal ragyogó mosolyt villantott, mintha csak őt várta volna reggel óta, a pulthoz támaszkodva hagyta, hogy a férfi tekintete végigfuthasson rajta. Valami vad, leplezetlen szabadság áradt belőle. Gábor minden nap elkezdett bejárni hozzá. Hol egy telefontöltőért, hol egy fóliáért a főnök készülékére. Patrícia meg élvezte a játékot.
– Gábor, drága, ugye hazavinnél ma este Kápolnára? – kérdezte a lány, és úgy csavarta a hajtincsét az ujjára, mint aki épp a világ legtermészetesebb dolgát kéri. – Láttad, mekkora a vihar? A buszra meg várhatok a világ végéig.
Gábor hazavitte. Először csak Kápolnáig, aztán a lány albérletéig, aztán a Musso egyre gyakrabban parkolt egy csendes kis utcában, Patrícia muskátlis erkélye alatt. Otthon Lilla meleg vacsorával és a kisfiúval várta, Gábor meg Patrícia konyhájában ült, házi pálinkát ivott, és hallgatta, hogy micsoda sármos fickó, és mekkora szerencsétlenség, hogy egy ilyen "unalmas doktornőhöz" van láncolva.
– Válj el, Gábor – súgta Patrícia a fülébe, és szorosan átölelte. – Mi szükséged rá? Egész nap a nyavalygós kölykökkel bíbelődik, te meg egy igazi férfi vagy. Ketten élnénk, mint a galambok, nem kéne senkinek elszámolnunk semmivel!
Egy ekkora városban, mint Gyöngyös, a pletyka gyorsabban terjed a szélnél. Gábor azt hitte, titokban bonyolítja a viszonyt, de a láthatatlan szemek és fülek mindenütt jelen voltak. Egyik este részegen támolygott haza, az ingéből áradt Patrícia émelyítően édes parfümje. Lilla az előszobában állt, és elébe lépett.
– Gábor, igaz, amit beszélnek? – kérdezte csendesen, a hangjában egyetlen törésvonal sem volt. – Te… a Patríciához jársz?
Gáborban a pálinka és Patrícia önimádó szövegei kavarogtak, és váratlanul kirobbant belőle:
– És ha oda? Mi van akkor?! Elegem van belőled és a jóságos pofádból! Úgy élek melletted, mint egy kirakatban, ahol mindennek steril szaga van!
A düh és a hirtelen feltörő, megmagyarázhatatlan szégyen robbanékony keverékétől vezérelve meglendítette a karját és ellökte a feleségét. Lilla a cipősszekrénynek tántorodott, a válla tompa puffanással ütődött a fa sarkának. Nem sikoltott. A fájdalomtól elfehéredő arccal kisétált a konyhába, és magára zárta az ajtót.
Reggel Gábor lüktető halántékkal ébredt. A lakásban csend honolt. Nem szólt a rádió, nem sercegett a tűzhely, nem hallatszott Bence kacaja. A konyhaasztalon egy gyűrött post-it cetli virított: "Ezt soha nem bocsátom meg neked. A fiamat viszem magammal."
Gábor felröhögött. "Hát menj! – gondolta. – A magam ura vagyok. Végre élhetek úgy, ahogy akarok." Aznap át is költözött Patríciához a Kossuth utcai albérletbe. Jolánka néni, amikor meghallotta a hírt, kitessékelte a lakásából, és a botjával hadonászva kiabált utána az udvaron: "Te szerencsétlen ökör, Gábor! Elcserélted a gyémántot egy darab színes üvegért! Még visszamászol te ide, de akkor már késő lesz!" Gábor csak legyintett.
Patríciával az első hetekben valóban szédítő volt az élet. Forrt körülöttük a levegő, a lány az ágyban mindent megadott, amit Lilla soha. De a mindennapok gyorsan repedéseket mutattak. Lilla hajnalban kelt, tíz órákat dolgozott, és mellette a háztartás is olajozottan működött. Patrícia ezzel szemben a tükör előtt ült, és a szempilláit igazgatta, amíg Gábor munkába nem ment. A vacsora nem készült el, a mosatlan hegyekben állt a mosogatóban, és ha Gábor szóvá tette, a nő csak megvonta a vállát: "Én nem vagyok a cseléded, ha éhes vagy, hívj pizzát."
Telt-múlt az idő. Hónapok peregtek le a naptárból, Bence négyéves lett, és Gábor mindössze két születésnapi telefonhívást intézett hozzá. Hozzászokott a felforduláshoz, a gyűrött ingekhez, Patrícia folyamatos pénzköveteléseihez. Azzal nyugtatta magát, hogy legalább a tűz forró. Azon a pénteken a főnöke, Sándorffy elengedte őt korábban – a hivatalvezető Budapestre utazott egy minisztériumi megbeszélésre. Gábor boldogan vásárolt egy csokor virágot a piacon, és hazarohant az albérletbe. Az ajtót azonban zárva találta. Hiába nyomta a kilincset, hiába kopogott. Dörömbölni kezdett, a vállával is nekirontott a keretnek. Végül bentről neszezés hallatszott, és Patrícia kivágta az ajtót – kibomlott konttyal, gyűrött pongyolában.
– Mi a fészkes fenéért töröd rám az ajtót? – förmedt rá mérgesen.
Gábor beljebb lépett, és a nappaliba érve földbe gyökerezett a lába. A kanapéjukon, Patrícia frissen húzott ágyneműjén, egy testes fickó hevert, és egy sört szorongatott. Valami környékbeli vállalkozó volt, aki pár hete tűnt fel a lány körül, és akkoriban kezdett el új üzletet nyitni a bevásárlóközpontban.
– Gábor, ne csinálj jelenetet – mondta Patrícia hűvös nyugalommal, miközben megkötötte a pongyolája övét. – Ő Zsolti. Van egy lakása Egerben, a belvárosban. Oda költözöm, mert nekem ez a porfészek, meg ez a vidéki élet kevés. Te rendes srác vagy, ne érts félre, de nekem ennél többre van szükségem. A cuccaidat bezsákoltam, ott vannak az előszobában.
Gábor szó nélkül állt. A férfi a kanapén meg se moccant – csak ivott egy korty sört, és vigyorgott.
A következő két hónapot Gábor átaludta, átitta és átbőgölte. Táppénzre ment, aztán a munkáját is alig tartotta meg – Sándorffy Balázs csak Jolánka nénire való tekintettel nem rúgta ki azonnal. Az üres, visszakapott lakásban ült, és éjjelente a múltat ismételgette a fejében, mint egy elakadt lemezt. Mekkora idióta volt! Eldobott egy tiszta, meleg otthont, egy hűséges feleséget és a saját fiát egy olcsó, hazug kalandért. Annyira undorodott magától, hogy a tükörbe se bírt belenézni.
Elvánszorgott Jolánka nénihez. A lábai elé vetette magát, úgy könyörgött Lilla címéért. Az öregasszony megrázta a fejét, és mélyet sóhajtott.
– Nincs nekem ahhoz jogom, Gábor. Lilla új életet kezdett, nem szabad a múltjával háborgatni. Boldog, fiam. Érted? Boldog valaki mással.
Gábor nem hitte el. "Szeretett ő engem! – győzködte magát, miközben az autójában ült. – Láttam a szemében, amikor rám nézett. Nem találhatott mást egy ilyen rövid idő alatt. Odamegyek, letérdelek, bocsánatot kérek… egy ilyen hibát muszáj megbocsátania. Megölelem Bencét, és minden a régi lesz."
Régről ismert hivatali kapcsolatain keresztül végül kiderítette, hová helyeztette át magát Lilla. Egy Eger közeli nagy faluba, ahol új rendelő nyílt. Szombat reggel beült a céges autóba, és lehajtott az M3-ason. Megtalálta a megadott utcát, egy rendezett, borostyánnal befuttatott kockaházat, hatalmas diófával az udvaron. A kocsit pár házzal arrébb parkolta le, egy tujasor takarásában, és elkezdett várakozni. A szíve úgy dörömbölt, mint az a bizonyos ököl azon az estén. Mondatokat gyakorolt, hogyan fogja elmondani, hogy megváltozott, hogy ő a mindene, és a fiuknak apára van szüksége.
Dél körül egy poros, de erős Toyota Hilux fékezett a ház előtt. A kocsiból egy magas, őszes halántékú férfi szállt ki – úgy nézett ki, mint egy tapasztalt agrármérnök vagy egy komolyabb gazdaság tulajdonosa. Megkerülte a kocsit, és kinyitotta az utasoldali ajtót. Lilla lépett ki rajta. Gábor torka azonnal elszorult. A nő teljesen kivirult. A haja szabadon hullámzott a vállára, egy elegáns, vászon nadrágkosztüm feszült rajta, az arca pedig ragyogott – nem a sminktől, hanem attól a fajta belső, elégedett nyugalomtól, amit Gábor soha, egyetlen egyszer sem látott rajta, amíg a felesége volt. A férfi mondott neki valamit, mire Lilla hátravetette a fejét, és úgy nevetett fel, mint egy gondtalan kislány. A férfi gyengéden megfogta a derekát, és szájon csókolta.
Abban a pillanatban a Hilux hátsó ajtaja kivágódott, és egy kisfiú ugrált le róla. Bence. Megnyúlt, szőke, kócos, a kezében egy óriási, döglött cserebogarat szorongatott.
– Apa! Nézd, milyen hatalmas! – kiáltotta, és a férfi felé rohant.
A férfi felkacagott, elkapta a fiút, és magasra emelte, mintha csak egy zsák tollat tartana. Bence boldogan sivalkodott, és a nyakába csimpaszkodott, pontosan úgy, ahogy régen az apjáéba. A férfi óvatosan letette a fiút, aztán a másik kezét Lilla derekára csúsztatta. Hárman indultak el a ház felé, nevetve, egymás szavába vágva.
Gábor a Musso volánja mögött ült, és mindkét kezével úgy markolta a kormányt, mintha az tartaná életben. Valami forróság kezdte feszíteni a mellkasát. Az orrát megcsapta a nyitott ablakon beszűrődő diólevél kesernyés illata. Egy taknyos kölyök jutott eszébe, aki egy rozsdás traktor volánjáról álmodozott, és aki azt hitte, hogy a nők szíve olyan, mint a kuplung – ha egyszer kiengeded, bármikor visszanyomhatod.
Elfordította a slusszkulcsot. A dízelmotor felbődült. Rükvercbe tette a váltót, és hátrált ki a tuják mögül. Pont mikor indulni akart, egy érett dió buffant a szélvédőn – oda se nézett. Csak a visszapillantóba vetett még egy utolsó, kétségbeesett pillantást. Az udvarban a másik férfi épp a fiát kapta fel újra, és a napfény úgy hullt rájuk, mintha valami rohadt reklámfilmet nézne.
Gábor a gázra taposott. A kavicsok a kerékjárati ívnek csapódtak, ahogy az autó felbőgve kifordult az utcából. A következő kereszteződésnél le kellett húzódnia. A motor tovább járt, a szellőző ontotta a kinti levegőt, ő pedig ökölbe szorított kézzel ütötte a kormányt, egyszer, kétszer, míg bele nem sajdult a csuklója. Aztán csak ült, tenyerét a szemére szorítva, és hallgatta, ahogy a diófa levelei súrolják a Musso tetejét minden egyes széllökésnél.
