Az a mondat, hogy „a válás elkerülhetetlen", úgy hagyta el a számat, mint egy jól begyakorolt prezentáció kezdősora. Huszonhárom év után mondtam ki, a nappalinkban állva, miközben Zsófi a kanapé karfáját markolta. Nem emeltem fel a hangom, nem magyarázkodtam. Azt hittem, a határozottság majd mindent elrendez. Azt hittem, a szerelem, ami a kolléganőmmel, Lucával összehozott, felülír majd minden korábbi életet.
Zsófi nem sírt. A falon lógó családi fotóra meredt a vállam fölött, és annyit kérdezett: — És Cili?
Elakadtam. Cili, a mi háromszínű macskánk, aki tizenhét éve a Kanizsai utcai lakásban trónolt, pontosan a kettőnk közötti semleges zónában feküdt a szőnyegen. Amikor elköltöztem, vittem magammal pár doboz könyvet, a hifimet, és Cilit. Zsófi nem vitatkozott. Azt mondta, egy állatnak a költözés trauma, és igaza volt. De én akkor is úgy éreztem, jobb, ha nálam marad — ismerte az új lakást a Duna-parti házban, Lucát még elviselte, én meg szerettem, ahogy esténként a térdemre kuporodott.
Az új élet azonban nem olyan volt, mint a filmekben. Luca forgatta a szemét a macskaszőrre. Cili pedig egyre többet ült az ablakban, és bámult ki a Szabadság híd irányába, amerre a régi otthonunk feküdt. Egyszer, amikor Luca barátnői jöttek át rozéfröccsözni, valaki nyitva hagyta a bejárati ajtót. Én a konyhában vágtam fel a sonkát a bruschettához, amikor megláttam, hogy nincs meg a macska.
Három napig ragasztgattam a „Gazdit keres" plakátokat a környék villanyoszlopaira. Tíz-tizenöt ezret is ráköltöttem a színes nyomtatásra, a Boráros térnél még a hajléktalanoknak is a kezébe nyomtam egyet, egy ezressel együtt. Az első nap egy nő telefonált, biztos volt benne, hogy Cilit látta a Vágóhíd utcában — kihajtottam, végigjártam a kukákat, és egy vadidegen fekete kandúrt találtam, aki fújt rám a szemétledobó mellől. A menhelyre is bementem, végignéztem sorban a ketreceket, tenyérnyi kölykök és öreg, kopott bundájú jószágok között, de Cilit sehol. Luca szerint egy macska pótolható, nézzek körbe még egyszer, aztán engedjem el. Ezen a hétvégén vesztünk össze először úgy igazán — nem Cilin, hanem azon, hogy mit jelent nekem ez a dög. Hogy képes vagyok egy állat miatt nem aludni.
Ekkor csörrent meg a telefonom. A régi szomszéd, Marika néni hívott a Kanizsai utcából. Azt mondta, látta a plakátot a közeli ABC ajtaján, és hogy egy háromszínű, sovány macska bujkál a régi házunk lépcsőházában. — Tudod, fiam — mondta recsegő hangon —, a Tiétek volt, nem? Az a nagy szemű, háromszínű. Ott somfordál a szeméttároló körül, de rettenetesen fél, engem se enged közel.
Másnap reggel hatkor ott ültem az autómban a régi utcánkban, egy papírpoharas kávéval a kezemben. Eszembe jutott, ahogy Zsófival hoztuk el Cilit tizenhét éve, egy csepeli ház udvaráról. Akkora volt, mint a tenyerem. Most meg itt vagyok, és egy szellemet kergetek. Kiszálltam, és elkezdtem szólongatni. Hülyén éreztem magam, ahogy a szürke, tízemeletesek tövében ciccegtem, mint egy elveszett óvodás.
Eltelt vagy negyven perc, mire megláttam. A konténerek mögül egy csontsovány, gubancos szőrpamacs kászálódott elő. A színe alig látszott a kosztól, de a tekintete… abban a pillanatban ismertem meg. A félelem és a remény egyszerre volt a szemében. Lehuppantam a betonra, és annyit mondtam ki hangosan, amit talán magamnak is: — Cili, ne haragudj.
Az a macska, aki hetek óta nem engedett magához senkit, odaszaladt hozzám. Nekifeszült a lábamnak, majd ahogy felemeltem, a mellső karmaival átölelte a vállam, és beledugta a fejét a nyakamba. Éreztem a koszos bundája szagát és a reszketését. Ott álltam, a régi házunk előtt, egy koszos macskával a nyakamban.
Felvittem a régi emeletre. Becsöngettem. Zsófi ajtót nyitott. Láttam az arcán, hogy tudja, miért jöttem. A macska meglátta őt, és boldogan nyávogott egy nagyot. Zsófi a szája elé kapta a kezét. — Jézusom, Cili… — és már nyúlt is érte, átvette tőlem. Közben a nappaliból kiszűrődött a rádió, épp a Déli pályaudvar forgalmát mondták be, és arra gondoltam, nekem innen most mennem kell.
— Köszönöm, Zsófi — nyögtem ki. — Nála lesz a helye. Hazahoztam.
Ő csak bólintott. Láttam, ahogy az előszobafalnál felhalmozott dobozok mögött (valószínűleg ő is épp költözni készült), a macska eltűnik a lakás biztonságában. Lehajtott fejjel indultam le a lépcsőn. A kapuban ott termett egy kutya, a szemközti lakásból ismerős spániel, Vinnie, aki csóválni kezdett a farkával. Megvakartam a füle tövét, aztán elindultam az autóm felé.
Luca pár héttel később elköltözött. Nem maradt utána más, csak egy elfelejtett hajgumi a fürdőszobában. Most itt ülök egyedül a Duna-parti lakásban, és nézem a Lánchíd fényeit. Nincs macskám. De van egy telefonszámom, amit Zsófi küldött el egy üzenetben, a múlt héten, egy Ciliről készült fotóval. A fotón a macska a régi fotelben fekszik, és épp a saját mancsát nyalogatja.
A telefonom képernyője elsötétül. Visszabillentem a székre, és beírok egy választ, amit már ezerszer kitöröltem. Végül csak ennyit hagyok benne: „Átvihetek neki egy új kaparófát? A Régiposta utcában árulnak olyat, amin egér formájú fityegő van."
Elküldöm. Aztán felállok, és kinyitom az erkélyajtót, hátha behallatszik valami a városból. Valahonnan egy részeg társaság énekli a Pál utcai fiúk betétdalát. A telefon egyet rezdül az asztalon — Zsófi válaszolt. Nem nézem meg rögtön. Állok az ajtóban, hallgatom a dalt, aztán belépek, és magam mögött csendesen behúzom az erkélyajtót.
