Az asztal körül mindenki a saját borítékját bontotta. Nevetgélés, halk füttyök, gratulációk. Az "Év dolgozója" díj átadása volt, a harmadik emeleti tárgyalóból átalakított fogadóteremben, ahonnan a Lánchíd budai íveire lehetett látni, ha valaki épp nem a pezsgős poharával volt elfoglalva. A díszes borítékokat az ügyvezető, Klára asszony osztotta ki személyesen, széles mosollyal, benne mindenki a saját bónuszának mértékét találta.
Csak én nem találtam semmit.
Megfordítottam a papírt. Sima fehér volt a hátulja is. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő Eszter a szája elé kapja a kezét, Tamás pedig hirtelen a nyakkendőjét kezdte igazgatni. A zsongás pillanatok alatt elült, ahogy egyre többen pillantottak rám, aztán a kezemben lévő lapra, aztán gyorsan félre.
— Valami gond van, Zsófi? — Klára asszony a terem másik végéből kérdezett rá, egy pillanatra sem tűnt meglepettnek.
— Csak egy üres papír — mondtam ki, és magam is hallottam, milyen furcsán vékony a hangom.
— Ó, az — lépett közelebb Klára, és a hangja csupa olvadt vaj volt. — Tudod, ez egy szimbolikus gesztus. A nulla. Mint a teljesítményed az elmúlt negyedévben.
Ebbe bele lehetett volna kötni, hiszen az elmúlt három hónapban vittem végig egyedül a belső ellenőrzési rendszer teljes felülvizsgálatát, de nem akartam jelenetet rendezni. Nem ott, nem akkor. Aztán megláttam Gábort.
Gábor a vőlegényem volt. Illetve azt hittem, hogy a vőlegényem. Úgy volt, hogy ma estére nem ér rá, a harmadik kerületi régi bérház padlásterét kezdték átalakítani, és neki ott kellett lennie a statikussal. Erre most itt állt Klára mögött, méregdrága, új zakóban, és a hajából hiányzott az a kis ezüst csat, amit a születésnapjára vettem neki egy Váci utcai ékszerésztől. Klára blúzán viszont ott csillogott egy majdnem ugyanolyan.
— Gábor? — kérdeztem, és nem is próbáltam leplezni a döbbenetet. — Neked itt kéne lenned?
— Klára hívott meg — vonta meg a vállát, és a szeme ide-oda járt köztem és a főnökasszony között. — Gondolta, beszélgessünk már, mint felnőtt emberek.
A teremben olyan csend lett, hogy hallani lehetett a Duna felől a szél hangját.
Klára töltött magának egy pohár ásványvizet, és megemelte, mintha pohárköszöntőre készülne.
— Barátaim, szeretnék bejelenteni valamit. A belső ellenőrzési projekt vezetését a mai naptól én veszem át, Gábor pedig külső tanácsadóként csatlakozik hozzánk. Egy masszív, stabil férfi kézre van szükség. Nem igaz, Zsófi?
Stabil. Ezt a szót használta.
Stabil, mert én az elmúlt két hétben kétszer is elkéstem reggel, mert anyámnak a Szent János Kórházba kellett járnom infúzióra. Stabil, mert három hete lemondtam egy hétvégi csapatépítőt, mert nem maradt rá tizenkétezer forintom a gyógyszertár után. Stabil, mert nem jártam velük ebédelni a pasaréti vendéglőbe, ahol négyezer forint alatt nem adnak levest sem.
És Gábor. Gábor, akivel két éve éltünk együtt. Gábor, aki csütörtökönként pizzát hozott a Központi Irattárba, ahol este nyolcig a régi szerződéseket bogarásztam. Gábor, akinek odaadtam a lakáskulcsomat.
— Ti ketten bementetek a lakásomba — mondtam, és aki ismer, tudja, hogy ilyenkor a hangom egészen halk, szinte suttogás.
— Az én lakásom is — mondta Gábor, de az arca elvörösödött. — Ne csinálj jelenetet, Zsófi.
— A projekt, amit hat hónapig építettem — fordultam Klárához, és a kezem teljesen nyugodt volt, pedig legbelül forrt minden —, az most a tiétek?
— Zsófi, drágám — Klára arca csupa együttérzés volt, a szeme viszont egy piaci kofa szemevilága —, ez nem lopás. Átszervezés. A te anyagod nem volt… elég fényes. Hiányzott belőle a stabilitás.
— Azért, mert anyám kórházban volt?
— Azért, mert nem voltál itt. Fizikailag. Mentálisan. A cégednek szüksége van a teljes figyelmedre, és te ezt most nem tudtad megadni.
Akkor megláttam valamit a papíron. Az üres karika nem is volt üres. Halványan, alig láthatóan, de ott volt rajta a lenyomata a pendrive-onnak, amit otthon, az íróasztalom fiókjában tartok. A piros szilikon tok széle ott hagyta a nyomát a papíron, ahol rányomták, mielőtt a borítékba csúsztatták.
— Kinyitottad a fiókomat — mondtam Gábornak.
— Összeköltöztünk, basszus — csattant fel. — Semmi közös nincs?
— Hetek óta figyeltem, hogy valaki benyúl a fájljaimba éjszakánként — mondtam, és most már Klárára néztem. — Nem tudtam, ki az. De gondoltam, készülök.
Elővettem a táskámból a telefonomat, és megnyitottam a saját kis biztonsági mentésemet. Volt benne egy videó, amin egy belépési kísérlet látszik az otthoni gépemre, éjjel fél tizenkettőkor. És volt egy másolatom a teljes prezentációmról, az igazi változatról, amit két nappal ezelőtt, sima tértivevényes levélben elküldtem a felügyelőbizottság minden tagjának, a Parlament közeli irodájukba.
— A tiéd egy kamu — mondtam Klárának. — Amit Gábor lenyúlt a gépemről, az egy direkt félrevezető verzió volt. Rossz ábrák. Hiányzó források. Öt nullás tétel helyett négy nullással. Ha ezt benyújtjátok a felügyelőbizottságnak, mint sajátot, az egész egy pénzügyi katasztrófa.
Klára letette a poharat.
— Ezt nem teheted.
— De megtettem.
Abban a pillanatban Gábor telefonja rezgett. Aztán Kláráé. Aztán a gazdasági igazgatóé. Mindhármuknak ugyanarról a központi számról jött hívása, a felügyelőbizottság elnökétől, aki szerette volna megkérdezni, miért kapott két, egymásnak gyökeresen ellentmondó prezentációt ugyanazzal a projektazonosítóval.
Klára arca elfehéredett, ahogy a vonal másik végén lévő hangot hallgatta. Gábor tett egy lépést felém, de a keze megállt a levegőben.
— Zsófi, én csak… Klára azt mondta, ez az egész csak formalitás — dadogta. — Azt mondta, a te verziód amúgy is gyenge volt.
— Azt mondta, ugye? — kérdeztem vissza. — Mint ahogy azt is mondta, hogy a jegygyűrű csak formalitás? Hogy a mi lakásunkba járás csak formalitás?
Gábor hallgatott.
— Ki akartalak húzni a szarból — mondta végül. — Elegem volt abból, hogy folyton fáradt vagy. Hogy nincs időd rám. Klára legalább…
Nem fejezte be. A terem ajtaja kinyílt, és belépett a felügyelőbizottság két tagja, akik eredetileg a protokoll szerint a díjátadó végén csatlakoztak volna. Most viszont korábban jöttek, és az arcukon látszott, hogy nem gratulálni akarnak.
Tizenöt perc múlva Klárának már nem volt irodája. Gábor már nem volt tanácsadó. És nekem másnap reggelre volt időpontom a bizottságnál, hogy bemutassam az igazi projektet.
Az asztalon ott maradt az üres papír a karikával.
Megfogtam, és óvatosan beletéptem, középen, pontosan a lenyomat vonalán. A két felet egymásra hajtottam, és odacsúsztattam Gábor tányérja mellé.
— A jegygyűrűt postán visszaküldöm — mondtam, és közben a bal kezemről már le is húztam. Nem dobtam el, nem vágtam hozzá. Csak letettem a tányér mellé, pontosan a széttépett nulla közepére.
Lefelé a lépcsőn hallottam, hogy Gábor utánam indul, de a portás, egy nagydarab, nyíregyházi fickó, aki hónapok óta köszönt nekem reggelente, most elé állt. Csak annyit mondott: "A hölgy most szeretne hazamenni egyedül."
Kint, a rakparton álltam egy darabig, és néztem, ahogy a Duna fölött kialszanak a Parlament fényei. Mögöttem az üvegajtón át látszott, hogy Klára még mindig a telefonját szorongatja, Gábor pedig a lépcsőfordulóban áll, és nem tudja, merre induljon.
Beszálltam a kocsimba, egy régi Suzukiba, aminek az anyósülésén még ott volt Gábor bekeretezett fényképe az első közös balatoni nyaralásunkról. Nem dobtam ki. Csak lefordítottam a műszerfalra, képpel lefelé, és elindultam a Margit hídon át Buda felé, ahol anyám kórházi szobájában éjjel is ég a folyosóvilágítás, és a nővér, egy Kati nevű, csíkszeredai asszony, ilyenkor is beenged.
A kocsi hátsó ülésén ott volt a pendrive, az igazi. Reggel kilencre bent kellett lennem a bizottság előtt. Azt hiszem, a nulla néha többet ér, mint az összes aranyozott szalag és pezsgős üveg együttvéve.
