A műszaki áruházban fülledt levegő és olcsó műanyag szag terjengett. Eszter a bojlerek előtt állt, és érezte, hogy a türelem lassan szétfoszlik benne. A régi villanyboyler reggel megadta magát, így reggel óta lavórban, tűzhelyen melegített vízzel mosakodtak. Gábor mellette a telefonját nyomkodta unottan.
– Nézd, ez itt nyolcvan literes – mutatott rá Eszter egy modellre, aminek az árcéduláján száztizenötezer forint állt. – Ez pont elég lenne. Felesbe fizetjük, mint szoktuk.
A férfi felpillantott a képernyőről, és elmosolyodott.
– Hogy érted, hogy felesbe? Ez a te mániád, hogy órákig áztatod magad a zuhany alatt. Nekem elég a csap is.
– Gábor, ez közös háztartási eszköz. Te is fürdesz.
– Én a régit is meg tudtam volna javítani. De te a legdrágábbat akarod. Akkor vedd meg. Én a saját pénzemet arra költöm, amire én akarom.
Eszter megszorította a táskája pántját. Nem ez volt az első ilyen beszélgetésük, de ma valami átfordult.
– Szóval a bojler az én személyes luxuskiadásom? És a te anyád havi két masszázspénze az a te privát hobbid?
Gábor hidegen nézett rá, mint egy tolakodó ügynökre.
– Egyezzünk meg egyszer és mindenkorra. Mindenki a saját fizetéséből él. Én a pénzemet úgy költöm, ahogy akarom, te is így teszel. Rezsi fele-fele, kaja fele-fele. Minden más az, aki mit akar. És ne anyázz.
Eszter majdnem kifakadt, hogy ez nem család, hanem egy albérlőtársaság. De eszébe jutott, hogy két hete Gábor nem adott bele az unokaöccse születésnapi ajándékába. Akkor is azt mondta: „A te rokonságod, a te költséged.” Lenyelte. Beleegyezett. A szabály életbe lépett.
Azóta eltelt két év. A bojlert Eszter vette meg egyedül, hitelre, havi tizenötezer forintos törlesztővel. Aztán egyedül fizette a gyökérkezelését nyolcvanezerért, és egyedül gyűjtött az édesanyja műtétjére. Márta néni csípőprotézisre várt, az állami várólistán már volt időpont, de a magánkórházi felár és a speciális gyógytorna 1,2 millió forint volt. Eszter csendben kuporgatott, mindenből visszavett. Kilencszázezer már összejött, a hiányzó háromszázat a következő havi, négyszázezer forintos negyedéves bónuszából remélte. Gábor úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Péntek este Eszter a konyhában ült, és fejben számolgatta a megtakarítását. A telefonja pittyegett – a férjével közös családi csoportban megjelent egy üzenet Irén nénitől. Eszter rákattintott a lejátszásra.
„Kisfiam, Eszterkém! Találtam egy csodálatos szanatóriumot Hévízen, pont az én magas vérnyomásomra és ízületeimre való. A beutaló csak négyszázezer forint, de holnapig fizetni kell, mert elviszik. Eszterkém, te olyan gondos vagy, neked mindig van félretéve. Ugye kifizetitek, kislányom? Gábor, te ellenőrizd, mert el dugdossa a pénzt. Puszillak!”
Eszterben valami megfagyott. Négyszázezer forint. Pontosan annyi, amennyi az anyja lábadozásához még hiányzott. Az anyós úgy mondta, „kifizetitek”, mintha ez magától értetődő lenne. Eszter nem válaszolt, csak bámulta a kijelzőt. Gábor a nappaliból kiabált át:
– Hallottad, mit mondott anya? Ki kell fizetni. Holnap reggel utald el, amíg van hely.
Eszter felállt, és az ajtófélfának támaszkodott.
– Te most komolyan mondod? Azt beszéltük, mindenki a saját fizetéséből él. A te anyád, a te fizetésed.
A férfi felnézett a televízióról, és úgy nézett rá, mint egy ostoba gyerekre.
– Hogy hasonlíthatod össze anya egészségét egy vacak bojlerrel? Teljesen elmentél otthonról?
– Nem az egészséget hasonlítom, hanem az elvet – felelte Eszter halkan. – Amit te fektettél le. Én nem fizetem ki a szanatóriumot. Nincs szabad pénzem.
Gábor összeszorította a száját, de nem szólt semmit. Viszont rögtön üzeneteket kezdett pötyögni valakinek.
Másnap csöngettek. Eszter ajtót nyitott, és az anyósát pillantotta meg. Irén néni behajózott az előszobába, kezében egy dobozzal, olcsó parfüm és tettetett kedvesség lengte körül. Átnyújtott egy süteményt.
– Tessék, sütöttem, meg akartalak kínálni. Miért vagy ilyen savanyú?
Eszter emlékezett erre a sütire – múltkor három napja lejárt szavatossági idejű linzer volt. Letette a dobozt a cipősszekrényre.
– Irén néni, tudom, miért jött. De nem tudom kifizetni a szanatóriumot.
Az anyós meghívás nélkül besétált a konyhába, leült, és magabiztosan elvett egy bögrét.
– Eszterkém, kislányom, te nem érted. Ez nem szeszély, ez az egészségem. Kötelességed segíteni a férjed anyjának. Család vagyunk. Segítenünk kell egymást.
Eszter az ajtóban maradt állva.
– Amikor az én anyámnak kellett segítség, a fia azt mondta: „A te rokonságod, a te költséged.” Én ezt elfogadtam. Most akkor az ön családjára miért nem vonatkozik a szabály?
Irén néni arca egy pillanat alatt átváltozott. A mézesmázos mosoly leolvadt, éles arccsontokat és hideg szemeket hagyva maga után.
– Rágalmazod a fiamat? Ő egy fiú, csak viccelhetett. Te meg, kígyó, örülsz, hogy találtál egy kifogást, csakhogy az utcára küldhess egy öregasszonyt!
Eszter felsóhajtott.
– Én senkit nem rágalmazok. Csak mindenki a saját fizetéséből él. Ezt a maga fia mondta.
Az anyós felpattant, felkapta az ablakpárkányról Eszter ékszeres dobozát, és megrázta.
– Nézd, mennyi bizsu! De az anya egészségére sajnálod. Tudod, Eszter, mi a megtorlás? Az a legdrágábbat sújtja. Az anyád beteg – lehet, hogy ez már jelzés?
Eszterben minden jéggé dermedt. Odalépett, és nyugodtan, bár a keze remegett, visszavette a dobozt.
– Menjen el. Azonnal.
– Te engem most kiutasítasz? – sipította az anyós. – Meglátod, mit kapsz. Felhívom a fiam, ő majd helyre tesz.
Eszter kinyitotta a bejárati ajtót, és némán várt. Irén néni kiviharzott a lépcsőházba, még visszaszólt:
– Még vért fogsz hugyozni, te ringyó!
Egy óra múlva megjött Gábor. Eszter hallotta, ahogy a kulcs erőszakosan csikorog a zárban, ahogy bevágódik az ajtó. A férfi eltorzult arccal rontott be a nappaliba.
– Miért könnyeztetted meg az anyámat? Ki vagy te, hogy feleselj neki? Azonnal utald el a pénzt, már átküldtem a szanatórium számlaszámát!
Eszter továbbra is a kanapén ült, keze az ölében, de az ujjai görcsösen markolták a telefont.
– A te elved: mindenki fizessen a sajátjaiért. Ő a te anyád. A te fizetésed, te fizeted. Nekem nincs pénzem.
Gábor arca bíborvörösre gyúlt.
– Hogy mered összehasonlítani azt a nyomorult bojlert az anyám egészségével? Te egy lelketlen, pénzsóvár boszorkány vagy! Szóval én semmit sem jelentek neked, ha ilyen filléreket sajnálsz a legközelebbi rokonomtól?
– Te mondtad – ismételte halkan Eszter. – Nem én találtam ki.
– Én ilyet soha nem mondtam! – ordította a férj. – Te képzelődsz, paranoiás vagy. Csak szétválasztottuk a hóbortok költségeit, de az anya az szent.
Eszter lassan elővette a telefonját, megnyitotta a képernyőfelvételt, és az asztalra tette. A keze még mindig reszketett, de a hangja acélos volt.
– Itt van minden rögzítve. A bolti beszélgetésünk és az azóta elhangzottak. Kérlek, ismételd meg, hogy a mi családi alkotmányunk szerint kinek a pénzéből kell eltartani a te rokonodat.
Gábor megdermedt. Az ujjai ökölbe szorultak. A telefon felé vetette magát, de Eszter gyorsabb volt, és felkapta.
– Te felvetted, amit mondtam? – hörögte, és megpróbálta kitépni a kezéből.
– Ne gyere közelebb – figyelmeztette Eszter, és a hangja elcsuklott, de nem hátrált. – Kihívom a rendőrséget. A fenyegetés nem fog jól mutatni a jellemzésedben.
Egy lépésnyire állt meg tőle, zihálva. Aztán kiköpte:
– Magad alatt vágod a fát. A lakás közös, de találok módot rá, hogy egy fillér nélkül utcára kerülj. A bíróságon senki nem hiszi majd el, hogy bántottalak. Az anyám érzelmeinek megsértéséért pedig még felelni fogsz.
Felkapta a kabátját a fogasról, és elviharzott, maga után csapva az ajtót. Eszter ott maradt a telefonnal a kezében. A csendben hallotta, ahogy a halántékában lüktet a vér. Lerogyott a kanapéra, és lassan kifújta a levegőt. Aztán halkan, maga elé mormolta: „A rohadt életbe.”
Szombat reggel Eszter azt remélte, kialudhatja magát, de tíz óra körül megszólalt a csengő – hosszan, erőszakosan. Kinézett a kukucskálónyíláson, és három alakot látott: Irén nénit, a sógornőjét, Nikit, aki egy rikító melegítőben feszített, és a férjét, Krisztiánt, egy bikanyakú, testes férfit. A delegáció bejelentés nélkül érkezett.
Eszter nem nyitott ajtót rögtön.
– Menjenek el, nem hívtam magukat.
– Nyisd ki, ne égesd magad a szomszédok előtt! – vakkantotta Niki, és még párszor rátámaszkodott a csengőre.
A szomszéd néni résnyire nyitotta az ajtaját, aggodalmasan kifelé pislogva. Eszter tudta, hogy a folyosón fognak botrányt rendezni, ezért kinyitott, bár a gyomra görcsbe rándult.
A trió abban a pillanatban beözönlött az előszobába, cipővel a lábukon.
– Nos, te ringyó? – tette csípőre a kezét Niki. – Anyám majd’ belehalt a bánatba miattad, te meg itt terpeszkedsz. Mi a nyomorból húztunk ki, megsajnáltunk, te meg sárba tiporsz minket.
Krisztián szó nélkül elállta a kijáratot.
– A fiacskám ki fog tenni – csatlakozott Irén néni. – Nem te vagy az első, akit elintézünk.
– Én senkit nem tettem ki – felelte Eszter erőtlenül, és érezte, hogy a hangja remeg. – Egyszerűen nem vagyok köteles egy idegen nő szanatóriumát fizetni a fia szabályai szerint. Az anyám műtétre vár, arra van félretéve a pénz.
– Anyád! – Niki előrelépett. – Anyád keressen magára, te pedig a férjed családjában élsz, tehát tartozol nekik. Hol a pénztárcád?
Körbepillantott a nappaliban, meglátta Eszter táskáját a széken, és felé vetette magát. Eszter elébe ugrott, de Krisztián elállta az útját tömzsi testével.
– Menj arrébb – mondta halkan Eszter. – Ez az én táskám. A fenébe is!
Niki már ki is nyitotta a cipzárt, és beletúrt a táskába.
– Ha te nem tudod, mi segítünk. Megkeressük a kártyádat, és szaladunk egyet az OTP-automatához.
Eszter előrelendült, de Krisztián megragadta az alkarját, és fellökte a kanapéra. A feje koppant a kartámlán, a látása egy pillanatra elhomályosult. Nem kiabálni kezdett – remegő ujjakkal előrántotta a telefonját, elindította a videófelvételt, és hangosan, bár a torkában dobogó szívtől alig kapott levegőt, beszélni kezdett:
– Azonnal hívom a rendőrséget! Magánlaksértés, rablási kísérlet – mindent rögzítek! Niki, te most a táskámat túrod, lopni akarsz, Krisztián bűnsegéd. A felvétel pár perc múlva a kapitányságon lesz, megnézzük, mennyit kaptok érte!
Niki a levegőben lévő pénztárcával megdermedt, és a kamerába nézett. Irén néni felszisszent.
– Te minket videózol, te szemét? Azonnal tedd le!
– Leteszem, ha most elhagyják a lakást – Eszter hangja már nem remegett, de a szeme sarkában könnycsepp jelent meg.
Krisztián elsápadt, és hátrált egy lépést. Niki a földre dobta a pénztárcát.
– A francba veled! Gábor, mekkora idióta vagy, hogy elvettél egy ilyen viperát.
Kirohant a lakásból, Krisztián követte. Irén néni elidőzött, és kárörvendő mosollyal szólt:
– Ennek még nincs vége. Holnap itt lesz a körzeti megbízott – azt valljuk, hogy megütöttél. Meglátjuk, kinek hisznek.
Eszter becsukta mögöttük az ajtót, eltorlaszolta egy kisszekrénnyel, és leguggolt. A szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy nincs visszaút. Egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát, aztán erőt vett magán.
Éjszaka Eszter nem aludt. A férje nem jött haza – nyilván az anyjánál aludt. A lakás idegennek és ellenségesnek tűnt. Eszter felkelt, bement abba a szobába, amit Gábor dolgozónak nevezett, és felkapcsolta az asztali lámpát. Az íróasztal alsó fiókjában dossziék voltak – soha nem kutatott bennük, azt tartva, hogy mindenkinek joga van a személyes térhez. De ez a szabály most összeomlott.
A szerződések és kimutatások között rátalált egy vékony műanyag mappára. Benne számlakivonatok, amelyek létezéséről fogalma sem volt. Gábor nevén volt egy OTP-s megtakarítási számla, ahová rendszeresen a fizetése felével vetekedő, havi kétszázötvenezer forintos összegek mentek. Erről a számláról havonta utaltak át pénzt egy bizonyos „Niki Szilviának” – a sógornőjének. Tízezrek, százezrek, „felújításra”, „segély”, „kölcsön” megjegyzésekkel. Volt ott egy külön kölcsönszerződés is másfél millió forintról, amit Nikinek vissza kellett volna fizetnie három év alatt, de kamat nélkül, konkrét ütemezés nélkül – gyakorlatilag ajándék.
Eszter minden egyes oldalt lefényképezett reszkető kézzel, nem érzett se kárörömöt, se fájdalmat – csak hideg, tiszta józanságot. A férje titokban a húgának utalta a pénzt, miközben sajnálta beleadni a felét egy bojlerbe, és azt ordította, hogy mindenki éljen a saját fizetéséből. Az ő családja egyetlen szervezetként működött, Eszter pedig egy külső erőforrás volt, akit az anyós eltartására akartak kötelezni.
Visszatette a dossziét a helyére, és hajnalig a konyhában ült, maga elé meredve, a kávéscsészét szorongatva. Mire kivilágosodott, döntött.
Hétfőn Eszter bejelentkezett egy családjogászhoz. Az iroda a belváros közepén volt, egy régi, magas mennyezettel rendelkező épületben. Az ügyvédnő, dr. Kovács, egy éles tekintetű, százkilencven centi magas nő volt, halk, precíz hanggal. Eszter mindent elmondott: a szétválasztott költségvetést, a férje mondatát, a család betörését, a titkos átutalásokat, a fenyegetéseket. Dr. Kovács közbevágás nélkül hallgatta, és jegyzetelt.
– A családjogi törvény szerint – kezdte – ön nem köteles az anyóst eltartani. Ez a vér szerinti gyermekek közvetlen kötelessége. A házasság alatt szerzett közös lakás valóban közös vagyon. De a férj titkos bankszámlái és azok a transzferek, amikről ön nem tudott, megalapozzák a vagyonközösség egyenlőtlen megosztását. A pénztárca elvételéről készült videó és a fenyegetések pedig elegendőek egy feljelentés megtételéhez. Ha mindez igazolást nyer, a férj rokonai ellen eljárás indulhat, ön pedig korlátozhatja a lakáshoz való hozzáférésüket.
Ebben a pillanatban Eszter telefonja megszólalt. A kijelzőn „Gábor” neve villogott. Eszter az ügyvédnőre nézett, aki bólintott. Eszter bekapcsolta a kihangosítót.
– Hallgatlak.
– Ha holnapra anyánál nincs ott a pénz, ne is gyere haza – sziszegte a férje. – Már megrendeltem a zárcserét a saját lakatosommal, tizenötezerért. Kotródj a lakásomból.
Dr. Kovács gyorsan írt egy post-it cetlire: „Ez a zaklatás és fenyegetés – rögzítse az egészet.” Eszter nyugodtan válaszolt:
– Megértettem. Viszonthallásra.
És kinyomta.
Az ügyvédnő letette a tollat.
– Most adott önnek egy ászt. Rögzítsen minden beszélgetést. A javaslataim: először, tegyen feljelentést a rendőrségen magánlaksértés és lopási kísérlet miatt. Másodszor, adja be a keresetet a vagyonmegosztásra a titkolt pénzekkel együtt. És most azonnal cseréltessen zárat, saját költségen, mielőtt ő tenné meg. Egy pillanatra se hagyja el a lakást – az önkéntes távozásnak minősülne.
Eszter érezte, hogy belül valami kiegyenesedik. Egy dossziéval a kezében jött ki az irodából, és először érzett talajt a lába alatt.
Mire hazaért, nem várt tovább. A saját kulcsával nyitott ajtót. A nappaliban a férje ült, Irén néni, Niki és Krisztián. Egyértelműen várták. A dohányzóasztalon koszos bögrék álltak, és füstszag terjengett – Gábor rágyújtott, amit korábban soha nem tett meg.
– Na, meggondoltad magad? – dőlt hátra Gábor a fotelben. – Ide a pénzt, vagy húzás kifelé. A zárcserét holnapra intéztem.
Niki kárörvendően elvigyorodott. Irén néni hozzátette:
– Eszterkém, ne légy buta. Fizesd ki a szanatóriumot, és elfelejtjük a balhéidat.
Eszter odament az asztalhoz, letette a táskáját, és maga mellé tette a dossziét. A szíve a torkában dobogott, de a hangja határozott volt.
– Ki fogom fizetni a szanatóriumot. Most azonnal. Ahogy kérted.
Az anyós felragyogott.
– Na látod, csak meg kellett nyomni!
Eszter felemelte a kezét.
– De előbb, kedvesem, aláírod ezt a vagyonmegosztási megállapodást. Ebben rögzítve van, hogy az általad titkolt megtakarítások és a Nikinek utalt összegek a te személyes vagyonodként kerülnek elismerésre, én ezekre nem tartok igényt. Továbbá kötelezed magad, hogy egyedül viseled az anyád és a húgod minden költségét. Itt a közjegyzői tervezet.
Gábor kiragadta a papírt, átfutotta, és elsápadt.
– Milyen utalások? Honnan tudsz ezekről?
– Az íróasztalod fiókjából. Láttam az OTP-s bankszámlakivonatokat. Te havonta tízezreket utalsz Nikinek, miközben a te szabályod szerint élünk: „mindenki magának.” De a pénzem, úgy tűnik, közös, ha anyád akar belőle gazdálkodni. Vagy tévedek?
Niki belefulladt a teájába. Krisztián felhorkant. Irén néni felpattant.
– Ne merészeld zsarolni a fiamat!
– Ez nem zsarolás – felelte Eszter, immár teljes nyugalommal. – Ez választási lehetőség. Vagy most rögzítjük, ki miért felel, vagy az iratok mennek a bíróságra, a videófelvétel Nikiről, ahogy a pénztárcámban turkál, pedig a rendőrségre. A szanatóriumot a maga fia fizeti a titkos tartalékaiból. Az én pénzem pedig az anyám gyógykezelésére megy.
Gábor összegyűrte a papírt, és a falhoz vágta.
– Te megőrültél? Én semmit sem írok alá. Majd én elintézlek, te…
Fenyegetően lépett Eszter felé, de Niki hirtelen felvisított:
– Állj! Gábor, nála van a felvétel! Krisztián, ő beszélt a rendőrségről! Nekem felfüggesztettem van abból a verekedésből, nem szabad nekem!
Krisztián felállt, és megfogta a felesége karját.
– Niki, miről beszélsz? Csak megfenyegettük.
Niki kirántotta a kezét.
– Te hülye vagy? Felvette, ahogy behatolunk. Nem megyek börtönbe!
A bátyjára támadt:
– Azt mondtad, bárány, mindent megcsinál, amit mondunk! Oldd meg, nekem nem kellenek bajok!
Irén néni tanácstalanul állt a gyerekei között.
– Gáborkám, csinálj valamit!
Gábor ökölbe szorította a kezét, gyűlölettel nézve a feleségére. De Eszter egyenesen állt, a dossziét a mellkasához szorítva.
– Én nem akarok senkit börtönbe juttatni – mondta, és a hangja most már nem remegett. – Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Te, Gábor, az anyádhoz költözöl. A válást kulturáltan lebonyolítjuk. A lakást eladjuk és elosztjuk. Nincs követelésem a titkos utalásaidra, ha azokat a személyes vagyonod részének ismered el. A szanatóriumot pedig te fizeted.
A férfi őt bámulta, és látta, hogy a szemében a düh küzd a megmásíthatatlan valósággal. Niki a ruhaujját rángatta.
– Egyezz bele, az istenit neki. Később még elintézzük.
Gábor szó nélkül megfordult, és kiment az előszobába. Irén néni utána szaladt.
– Kisfiam, hová mész? És a szanatórium?
Eszter egyedül maradt a nappaliban. Csak Niki és Krisztián botladoztak kifelé, a táskájukat szorongatva. Niki még visszaszólt:
– Ezt még megbánod!
Eszter nem válaszolt. Amikor végre becsukódott az ajtó, leroskadt a kanapéra, és hangosan, remegve kifújta a levegőt.
Eltelt egy hét. Gábor kiköltözött az anyjához, előbb a papírjait és a cuccait vitte el, aztán írt, hogy beadja a válópert. Eszter másnap megelőzte, és beadta a keresetet a bíróságon. A videófelvétel másolatát és a titkos bankszámla kivonatát csatolta a keresethez. A körzeti megbízotthoz bejelentést tett a magánlaksértésről, de hivatalos eljárás indítványozása nélkül – csak a tényt rögzíttette. A rendőr azt mondta, hogy a bizonyítékok alapján talán indulhat eljárás, de nem ígért semmit. A sógornő néha felbukkant a környéken, de nem jött a lakás közelébe. Az anyós a közösségi oldalán posztolt „boszorkány-meny”-ről és tönkretett fiúi életről. Gábor válókeresetére még nem érkezett válasz. Esztert nem viselte meg különösebben, de azért éjszakánként néha felébredt, és a plafont bámulta.
Szombaton a konyhában ült egy bögre teával, és az anyja rehabilitációjának befizetési csekkjét nézte. Az összeg hiánytalanul átment, már csak a műtét időpontjára kellett várni. A telefon villogott az értesítésektől – a férje hívta, majd megszakította, újra és újra. Végül felvette.
– Tönkretetted a családot egy nyomorult négyszázezer forint miatt! – ordította köszönés nélkül.
Eszter nem szólt semmit, csak kinyomta. Letette a telefont, és megdörzsölte a halántékát.
Kopogtattak. Eszter összerezzent, de kiment ajtót nyitni. A szomszédasszony, Piri néni állt ott, aki akkor is kukucskált, amikor a delegáció jött. Egy almáspitét tartott a kezében.
– Eszter, sütöttem, gondoltam megkínállak. És ne aggódjon, a férjemmel mindent hallottunk. Jól tette. És tudja mit? Hívjon lakatost, cseréltesse le a zárakat. Én már szóltam a miénknek, most is jöhetne, baráti alapon, tizenötezerért.
Eszter érezte, hogy gombóc nő a torkában. Átvette a pitét, és elmosolyodott.
– Köszönöm, Piri néni. Rögtön hívom.
Visszament a konyhába, lehúzta a karikagyűrűt, és az asztalra tette. Alatta a hosszú viseléstől vékony, fehér csík maradt. Eszter megdörzsölte az ujját, aztán felemelte a telefont, és tárcsázta a lakatos számát.
– Jó napot, a zárcserével kapcsolatban hívom… – közben letört egy darabot Piri néni almáspitéjéből, és beleharapott. A fahéj és a sült alma illata betöltötte a konyhát. – Igen, a Kőris utca 14. Amikor tud, jöjjön.
Kint a május szelíd széllel borzolta a gesztenyefák virágait. Eszter a pultnak dőlt, és várt.
