– Kit hoztál az otthonomba? – kérdezte nyugodt hangon Katalin. – Megállapodtunk, hogy az első házasságodból született gyerekeid nem fognak velünk élni.
Az előszobában ott állt az ikerpár, Máté és Tamás, egyforma hátizsákokkal a vállukon, miközben András két hatalmas bőröndöt cipelt be a lakásba.
– Ne kezdd már. Megváltoztak a körülmények. Egy hónapról van szó. Talán kettőről.
– Vagy háromról? Ez már nem látogatás, András. Ez költözés.
Katalin a fiúkra mosolygott.
– Menjetek csak a szobába. Találtok társasjátékokat.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a férjéhez fordult.
– Idehoztad a gyerekeidet az összes holmijukkal, és még csak meg sem kérdeztél?
– Ők a fiaim! Csak nem hagyhattam őket az utcán!
– Amikor összeházasodtunk, megígérted, hogy Krisztinával fognak élni. Az, hogy hétvégén átjönnek, teljesen más, mint az, hogy ideköltöznek.
– Ez az én otthonom is!
– Nem. Ez az én lakásom. Már a házasságunk előtt is az enyém volt, és az is marad.
Katalin elővette a telefonját, és felhívta az anyósát.
– Erzsébet, tudta, hogy András ma hozzánk költöztette a fiúkat az összes holmijukkal?
A vonal másik végén csend lett.
– Katalin… Nem. Erről nekem sem szólt.
– Akkor legyen szíves, adja meg Krisztina címét.
Miután megkapta a címet, letette a telefont.
– Minek kell neked ez a cím? – sápadt el András.
– Azért, mert minden szombaton én vigyázok a fiaidra, miközben te állítólag a barátodhoz vagy az édesanyádhoz mész. Most pedig kiderült, hogy az anyád sem lát ilyenkor.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Aznap éjjel Katalin szinte egy percet sem aludt.
Újra és újra végiggondolta az elmúlt hónapokat. Hirtelen minden apró részlet értelmet nyert.
Másnap reggel András ismét csak annyit mondott:
– Van egy kis dolgom.
És elment.
Katalin elvitte Mátét és Tamást Erzsébethez.
– Kérlek, bocsáss meg neki – mondta halkan az anyósa. – Nekem is hazudott.
– Nem haragszom a fiúkra. Ők semmiről sem tehetnek.
Ezután Katalin Krisztina lakásához ment.
Amikor becsengetett, az ajtót… András nyitotta ki.
Otthoni papucs volt rajta.
Az előszobában női kabát lógott, a cipőtartón ott álltak András sportcipői, a konyhából pedig frissen főzött kávé illata áradt.
– Katalin… Ez nem az, aminek látszik! Csak segíteni jöttem. Elromlott a csap…
Katalin egyetlen szót sem szólt.
Megfordult, és elment.
Nem volt értelme újabb hazugságokat hallgatni.
Hazafelé azonnal hívott egy lakatost és egy költöztető céget.
Egy órával később már új zár volt az ajtaján.
Röviddel ezután András összes holmiját – a ruháit, bútorait, dobozait és még a gyerekek csomagjait is – gondosan felpakolták, és elszállították Krisztina címére.
Másfél órával később megszólalt a telefon.
– Katalin! Mit műveltél?!
– Oda küldtem a holmidat, ahol a hétvégéidet töltötted.
– De Krisztinának férje van! Mit fog gondolni?
– Ne aggódj. Már írtam neki.
– Tessék?
– Egyetlen szóval válaszolt: „Köszönöm.”
– Ezt nem tehetted volna…
– De igen. És megtettem.
– Nem csaltalak meg!
– Krisztina lakásának ajtaját otthoni papucsban nyitottad ki. Egy vízvezeték-szerelő, aki csak javítani érkezett, nem így néz ki.
András elhallgatott.
Nem maradt több kifogása.
– A fiúk az édesanyádnál vannak. A zárat kicseréltem. Hétfőn beadom a válókeresetet.
– Nincs hová mennem…
– Van Krisztinád. Van édesanyád. És ott az egész világ. Csak az én lakásom nincs többé közöttük.
Katalin letiltotta a számát.
Néhány perccel később megszólalt a telefon.
Oleg, Krisztina férje hívta.
– Köszönöm. Régóta gyanítottam valamit, de nem volt bizonyítékom. Az ajtóm előtt sorakozó csomagok mindennél többet mondtak.
– Sajnálom.
– Ne sajnálja. Legalább most már tudom az igazságot.
Később felhívta a barátnője, Éva.
– Na? Mi történt?
– Igazad volt. Azért hozta ide a gyerekeket, hogy én vigyázzak rájuk, ő pedig nyugodtan járhasson a volt feleségéhez.
– És mit tettél?
– Kicseréltem a zárat, elküldtem a holmiját Krisztinához, értesítettem a férjét, és beadom a válópert.
Közben András az utcán állt a bőröndjeivel.
Krisztina megállás nélkül hívogatta.
Oleg csak ennyit írt:
„Vidd el a holmidat.”
Az édesanyja könyörgött neki, hogy menjen hozzá beszélni.
Néhány óra alatt teljesen összeomlott az a kettős élet, amelyet olyan sokáig próbált fenntartani.
Este Katalin ismét felhívta Erzsébetet.
– A fiúk vacsoráztak?
– Igen. Fejenként négy palacsintát ettek, és már alszanak.
– Köszönöm.
– Nagyon megszeretted őket, igaz?
– Igen. Ők semmiről sem tehetnek. Ha valaha szükségük lesz rám, mindig számíthatnak rám. De Andrással mindennek vége.
– Megértelek, Katalin.
Katalin letette a telefont.
A lakás újra csendes lett.
És ismét csak az övé volt.
Néhány perccel később Évától üzenet érkezett:
„Büszke vagyok rád.”
Katalin elmosolyodott, majd visszaírt:
„Köszönöm. Most már végre továbblépek.”
