Katalin három hónap után először ment ki a parkba.
Maga sem tudta, miért.
Talán belefáradt, hogy egész nap ugyanazt a falat bámulja a lakásban.
Levette a köntösét.
Felvette a szürke kabátját – azt, amelyet még együtt viselt a férjével, Istvánnal.
Aztán csendben elindult.
Az idei november szokatlanul nyugodt volt.
A fák már rég lehullatták minden levelüket.
A sétányokat nedves avar borította.
A park szinte teljesen üres volt.
Elhaladt egy pad mellett.
Aztán még egy mellett.
Majd egy harmadik mellett.
Lassan sétált, és közben csak azon gondolkodott, miért is jött ide.
István biztosan mosolyogva azt mondta volna:
– Egy kis friss levegő mindig jót tesz.
Csakhogy István már két éve nem volt mellette.
Amikor odaért az öreg nyárfához, ahol régen mindig együtt üldögéltek, megállt.
Hirtelen úgy érezte, nincs ereje továbbmenni.
De állni sem volt kedve.
Semmihez sem volt kedve.
És akkor megjelent.
Egy apró termetű keverék kutya.
Vöröses-szürkés bundával.
A mellkasán egy fehér folttal.
Pont olyan, amilyenből a parkban mindig akad néhány.
Lassan kibújt a bokrok közül.
Megállt alig két méterre Katalintól.
És mozdulatlanul nézte.
– Na… – szólalt meg halkan az asszony. – Mit szeretnél?
A kutya nem mozdult.
Csak nézett rá.
Nyugodtan.
Figyelmesen.
Mintha mérlegelne valamit.
– Menj csak… – mondta Katalin minden harag nélkül. – Menj vissza oda, ahonnan jöttél.
És ekkor valami egészen különös történt.
A kutya lassan felemelte a jobb első mancsát.
És Katalin felé nyújtotta.
Pont úgy, mint egy kisgyerek, aki azt szeretné, hogy valaki fogja meg a kezét.
Katalin teljesen megmerevedett.
Úgy érezte, mintha a lába a földbe gyökerezett volna.
Csak azt az apró, felé nyújtott mancsot nézte.
És valami összeszorult benne.
Miért?
A kutya lassan visszahúzta a mancsát.
Várt néhány másodpercet.
Majd ismét felemelte.
Katalin még mindig mozdulatlanul állt.
Aztán maga sem tudta, miért, lassan leguggolt.
A térde fájdalmasan megroppant.
Az idő nyomot hagyott rajta.
De most nem törődött vele.
Óvatosan kinyújtotta a kezét.
Mi van, ha megharap?
A kutya azonban nem húzódott el.
Finoman a tenyerébe tette a mancsát.
Meleg volt.
Könnyű.
Az apró tappancs párnái kellemesen puhák, mégis erősek voltak.
És a kutya felnézett rá.
Katalin már nem is emlékezett, mikor fogta meg utoljára valaki a kezét.
– Van gazdád? – kérdezte halkan.
A kutya nem válaszolt.
Nem csóválta a farkát.
Nem könyörgött ételért.
Nem akart hízelegni.
Csak továbbra is a tenyerében tartotta a mancsát.
És nézte őt.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Néhány pillanat múlva a kutya megfordult.
Lassan elindult.
Aztán megállt.
Visszanézett.
Mintha csak azt kérdezné:
„Jössz?”
– Ugyan hová vinnél engem? – morogta Katalin.
Mégis feltápászkodott.
És elindult utána.
Maga sem értette, miért.
Az esze azt mondta, hogy ez ostobaság.
Hogy menjen inkább haza.
De a lábai makacsul követték a kutyát.
Az állat a park távolabbi része felé vezette.
Arrafelé, ahol nyáron kisgyermekes családok ültek a padokon.
Most teljes csend volt.
Az egyik pad mellett egy régi táska hevert a földön.
Sötét színű.
Műbőrből készült.
A füle már teljesen elkopott.
Katalin jól emlékezett ezekre.
Fiatal korában rengetegen hordtak ilyen úgynevezett „orvosi táskát”.
A táska nyitva volt.
A kutya megállt mellette.
Majd ismét Katalinra nézett.
– Ezt most komolyan gondolod? – kérdezte hangosan. – Azt akarod, hogy felvegyek egy idegen táskát?
Körülnézett.
Sehol senki.
Csak a szél zörgette az avart.
Valahonnan messziről gyerekhangok hallatszottak.
Katalin még habozott egy kicsit.
Aztán lehajolt.
És felemelte a táskát.
Belül egy kockás zsebkendő volt.
Egy régi jegyzetfüzet műanyag borítóval.
És legfelül…
Egy fénykép.
A szélei már megsárgultak.
Alul egy fehér csík látszott.
Valamikor ceruzával írtak rá valamit.
De a felirat már teljesen elkopott.
Katalin kezébe vette a fényképet.
És megdermedt.
A képről egy körülbelül hatvanéves asszony nézett vissza rá.
Kissé telt alakú volt.
Világos esőkabátot viselt.
Rövid haja volt.
Valamilyen folyóparti sétányon állt.
És félénken mosolygott a fényképezőgép felé.
Olyan mosoly volt ez…
Kicsit zavart.
Kicsit fáradt.
Pont olyan, amilyennel azok mosolyognak, akik nem szeretnek fényképezkedni, de valaki kedvéért mégis megteszik.
Katalin hosszú ideig nézte a fényképet.
És valahol mélyen érezte, hogy ez a különös találkozás a kutyával csak egy olyan történet kezdete, amely örökre megváltoztatja az ő életét is.