Katalin a konyhában állt, és lassan kavargatta a teáját.
Közben a macskája, Cirmi már jó ideje nyugtalanul járkált a lakásban.
Hol az ablakhoz ment.
Hol a bejárati ajtóhoz.
Aztán újra végigszaladt a folyosón.
– Mi bajod van, te kis nyughatatlan? – mosolyodott el Katalin. – Hiszen már elkészítettem a helyedet a kanapé alatt.
Cirmi megállt.
Ránézett a gazdájára.
Aztán ismét járkálni kezdett.
– Anya, szerinted már nem sok van hátra? – kérdezte a lánya, Éva.
– Szerintem legfeljebb két-három óra. Látod, milyen nyugtalan?
Katalin odament a kanapéhoz.
Alatta régi takaró feküdt.
Rajta puha törölközők.
Minden tiszta volt.
Meleg.
Kényelmes.
– Gyere csak, Cirmi. Nézd, milyen jó helyet készítettem neked.
A macska odament.
Megszaglászta.
Lefeküdt.
Talán három másodpercre.
Aztán felugrott.
És ismét nyugtalanul járkálni kezdett.
– Anya, lehet, hogy melege van?
– Ugyan mitől lenne? Még a fűtést sem kapcsolták be.
Ebben a pillanatban Cirmi megállt a kamra ajtajánál.
Annál a kis kamránál a folyosó végén.
Ott tartották a befőtteket.
Régi dobozokat.
Egy elromlott porszívót.
Szinte soha nem jártak be oda.
A macska felemelte a mancsát.
Kapargatni kezdte az ajtót.
– Mit szeretnél odabent?
Hangosan nyávogott.
Aztán újra.
És újra.
– Anya… Mi lenne, ha kinyitnád?
– Minek? Ott hideg és poros.
Katalin felvette a macskát.
Visszavitte a kanapéhoz.
Óvatosan letette.
– Itt jó lesz neked. Itt biztonságban vagy.
Cirmi feküdt egy percig.
Talán kettőig.
Aztán ismét felpattant.
És visszaszaladt a kamrához.
Újra kaparta az ajtót.
Újra nyávogott.
– Micsoda makacs cica… – sóhajtott Katalin. – Talán tényleg nyissam ki?
Éva megvonta a vállát.
– Nyisd ki. Baj nem lehet belőle.
Katalin lenyomta a kilincset.
Az ajtó halkan kinyílt.
Cirmi egy pillanat alatt besurrant.
Eltűnt a dobozok mögött.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
– Na tessék… Most már ott marad. Vajon hogy fogom onnan kicsalogatni?
– Anya… Lehet, hogy ott akarja világra hozni a kicsinyeit.
– Ugyan már. Ott hideg van.
Katalin benézett a kamrába.
A legtávolabbi sarokban meglátta Cirmi.
Egy régi kabáton feküdt, amelyet már régen ott felejtettek.
– Gyere, Cirmi. Ne makacskodj.
A macska lelapította a füleit.
És halkan ráfújt.
De nagyon határozottan.
– Te most rám fújsz?
Cirmi újra ráfújt.
Katalin hátralépett.
– Jól van. Maradj csak.
Nem csukta be teljesen az ajtót.
Egy kis rést hagyott.
– És most?
– Hadd maradjon. Ha megszületnek a kicsik, majd átvisszük őket a kanapé alá.
– Szabad ilyen hamar áttenni a kölyköket?
– Persze. Csak óvatosan kell.
Katalin visszament a konyhába.
Megitta a már kihűlt teáját.
Odabent pedig Cirmi kényelmesen összegömbölyödött a régi kabáton.
Nagyjából három óra telt el.
Aztán halk nyávogást hallottak a kamrából.
Katalin azonnal felugrott.
Odafutott.
Lassan kinyitotta az ajtót.
És megdermedt.
Cirmi az oldalán feküdt.
Mellette három apró kiscica mocorgott.
Még nedvesek voltak.
Még vakok.
Az egyik vörös.
Kettő cirmos.
– Jaj, hát megszülettek…
A macska fáradtan felemelte a fejét.
Óvatosan a gazdájára nézett.
Mintha csak azt mondaná:
„Ne nyúlj hozzánk.”
– Nem foglak bántani.
Katalin halkan visszacsukta az ajtót.
Visszament a konyhába.
– Na?
– Hárman vannak. Mind élnek. De még mindig a poros kamrában maradt.
Éva letörölte a kezét.
– Anya… Hadd pihenjen még egy kicsit. Később majd átvisszük őket.
– Én is így gondolom. Pihenjenek meg. Aztán óvatosan átköltöztetjük őket a kanapé alá. Ott minden elő van készítve.
Eltelt egy óra.
Aztán még egy…