FURCSA SZERELMI KAPCSOLAT
Teljesen váratlanul került hozzánk a gyárba.
Egyik reggel egyszer csak megjelent a raktár közelében egy hatalmas, fehér-vörös kandúr.
Gyönyörű állat volt.
Sűrű, hosszú szőr.
Hatalmas, oroszlánsörényre emlékeztető gallér.
Fehér mancsok.
És olyan nyugodt tekintet, hogy az embernek azonnal az volt az érzése: ez a macska még nemrég egy meleg budapesti családi ház kanapéján feküdt.
Mi, akik a műhelyben dolgoztunk, természetesen etetni kezdtük.
Csakhogy hamarosan kiderült valami.
Ez a hatalmas kandúr egyáltalán nem tudott harcolni.
A gyár területén már régóta élt néhány kóbor macska. Ők pontosan ismerték az utca szabályait.
Aki előbb ér az ételhez, az eszik.
Aki erősebb, az kapja a jobb falatot.
A fehér-vörös kandúr azonban csak állt és várt.
Ha egy másik macska odament a tányérjához, egyszerűen félreállt.
— Ez valami úri macska lehet — nevetett a kollégám, Gábor. — Ennek nem gyárudvar kell, hanem puha párna meg névre szóló tálka.
A legjobban azonban az én kedvencem gyötörte.
Egy apró, sovány, fehér nőstény macska volt, néhány szürke folttal.
Az orra szinte mindig piszkos volt.
Állandóan a kukák körül kutatott ennivaló után, ezért a fehér orrocskája soha nem maradt sokáig tiszta.
Én egyszerűen csak Maszatos Orrúnak neveztem.
Ha elkiáltottam magam:
— Cic-cic-cic!
Ő érkezett elsőként.
Utána pedig szinte mindig megjelent a fehér-vörös kandúr.
És akkor kezdődött az előadás.
Maszatos Orrú odament hozzá…
És minden különösebb figyelmeztetés nélkül pofon vágta.
Néha egyszer.
Néha kétszer.
Máskor még rá is ugrott.
A hatalmas kandúr pedig csak lehajtotta a fejét, hátracsapta a fülét és tűrte.
— Üss már vissza neki! — mondta egyszer Gábor.
A kandúr úgy nézett rá, mintha azt válaszolná:
„Minek? Hiszen olyan kicsi.”
Ettől kezdve megpróbáltuk külön etetni.
Titokban.
A raktár mögött.
Ládák között.
Néha a műhely egyik eldugott sarkában.
Maszatos Orrú azonban valamilyen rejtélyes módon mindig megtalálta.
Megette a saját adagját.
Aztán elindult megkeresni a kandúrt.
Pár perc múlva már hallottuk is valahonnan a sziszegést és a panaszos nyávogást.
Idővel azért a kandúr is megtanult egy-két dolgot az utcai túlélésről.
Ha kapott egy darab húst, gyorsan felkapta, behúzta a fejét, és elszaladt vele.
Mi eleinte nevettünk rajta.
De néhány hét elteltével már egyáltalán nem volt kedvünk nevetni.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Közeledett a hideg idő.
A fehér-vörös szépség pedig napról napra rosszabbul nézett ki.
A valaha dús bundája összecsomósodott.
Eltűnt a büszke oroszlánsörénye.
Annyira lefogyott, hogy már a bordáit is érezni lehetett a szőre alatt.
Gáborral gyakran néztük őt, és mindketten ugyanarra gondoltunk.
Ez a macska nem fogja sokáig bírni.
Nem ilyen életre született.
A gyár nem meleg otthon.
Itt senki sem nyitja ki neki az ajtót egy hideg estén.
Nincs puha fekhely.
Nincs biztos vacsora.
És ha megbetegszik, talán észre sem veszi senki.
— Gazdát kellene keresnünk neki — mondtam egyszer.
Gábor felsóhajtott.
— Szerintem neki már van gazdája. Nézd csak meg, mit csinál, amikor bejön egy autó.
Igaza volt.
Valahányszor egy személyautó érkezett az üzem területére, a kandúr felkapta a fejét.
Néha még oda is futott.
Megnézte az autót.
Aztán csalódottan visszatért.
Mintha várna valakire.
Akkor még nem tudtuk, hogy valóban várt.
És egy napon végre megérkezett az, akire várt.
Aznap délelőtt egy fekete autó állt meg a csarnokunk előtt.
Egy elegáns, sötét öltönyös férfi szállt ki belőle.
Valamilyen magas beosztású vezető érkezett Budapestről.
Hogy pontosan miért jött, bennünket nem különösebben érdekelt.
Gyakran érkeztek hozzánk hasonló emberek.
Végigsétáltak a műhelyen az igazgatóval.
Kérdezgettek.
Bólogattak.
Aztán elmentek.
Gáborral kimentünk kávézni.
Amikor néhány perccel később visszafelé indultunk, olyan jelenetet láttunk, amelyet valószínűleg életünk végéig nem felejtünk el.
Az a komoly, drága öltönyt viselő vezető térdelt a koszos betonon.
És sírt.
Nem csak könnyes volt a szeme.
Úgy zokogott, mint egy kisgyerek.
A karjában pedig ott volt a mi sovány, koszos fehér-vörös kandúrunk.
— Hol voltál?! — ismételgette a férfi. — Te jó ég, hol voltál ennyi ideig?
Csókolgatta a macska fejét.
Simogatta az összecsomósodott bundáját.
A kandúr pedig teljesen megváltozott.
Hozzábújt.
A fejét a férfi állához dörzsölte.
Olyan hangosan dorombolt, hogy még mi is hallottuk.
— Az ön macskája? — kérdeztem.
A férfi felnézett.
— A miénk. A családunké.
A hangja remegett.
— A lányom, Lili majdnem két hónapja minden este sír miatta. Nélküle alig tud elaludni. A feleségemmel minden este azt mondjuk neki, hogy egyszer biztosan hazajön. De őszintén szólva mi már kezdtük elveszíteni a reményt.
Kiderült, hogy a kandúr neve Barack.
A család egy Budapest melletti kertes házban élt.
Barack szabadon járkált az udvaron.
Egyik reggel a férfi munkába indult, és valószínűleg nem vette észre, hogy a macska bemászott az autójába.
Útközben valahogy előkerült, és amikor a férfi a gyárnál megállt, Barack kiszökött.
A gazdája csak este vette észre, hogy eltűnt.
Mindenhol keresték.
Hirdetéseket tettek fel.
Állatmenhelyeket hívtak.
Állatorvosokat kérdeztek.
Közösségi oldalakon posztoltak róla.
Semmi.
És most, hetekkel később, a férfi teljesen véletlenül ismét a mi gyárunkba érkezett.
— Lili meg fog őrülni az örömtől — mondta nevetve a könnyei között. — Ma ünnep lesz nálunk.
Kinyitotta az autó ajtaját.
Óvatosan betette Barackot az első ülésre.
— Gyerünk haza, öregem.
Gáborral egymásra mosolyogtunk.
Végre.
Ennek a történetnek mégis jó vége lesz.
Csakhogy Barack hirtelen kiugrott az autóból.
A gazdája döbbenten nézett rá.
— Barack?
A kandúr a férfira pillantott.
Aztán megfordult.
És elindult vissza a csarnok felé.
— Hová mész?!
A férfi utána sietett.
— Lili otthon vár rád! Ne szórakozz velem, menjünk!
Barack azonban megállt.
És nem mozdult.
Mi Gáborral összenéztünk.
A következő pillanatban megértettük, mire vár.
Maszatos Orrú ugrott ki a műhelyből.
Apró.
Sovány.
Koszos orrú.
Odament Barackhoz.
És mintha csak üdvözölné, azonnal pofon vágta.
Gábor felnevetett.
— Megérkezett a nagy szerelem.
A férfi döbbenten nézte a macskát.
— Ez… megütötte?
— Állandóan ezt csinálja — feleltem.
Maszatos Orrú közben odament a férfihoz, és halkan nyávogni kezdett.
Valószínűleg ennivalót kért.
Barack ott állt mellette.
A nőstény hirtelen megfordult.
És újra odacsapott neki.
A férfi összerezzent.
— Barack, ezt most komolyan mondod?
A kandúr csak lehajtotta a fejét.
Ránézett a gazdájára.
Aztán Maszatos Orrúra.
És továbbra sem mozdult az autó felé.
A férfi lassan mindent megértett.
— Jól van. Értem.
Kinyitotta a hátsó ajtót.
— Akkor gyere.
Barack azonnal odasétált és beugrott a hátsó ülésre.
De aztán visszanézett Maszatos Orrúra.
A gazdája felsóhajtott.
— Ugye nem gondolod komolyan, hogy most még fél órán keresztül könyörgök a barátnődnek?
Odament a nőstényhez.
Mi Gáborral még levegőt is alig mertünk venni.
Maszatos Orrú ugyanis senkinek nem engedte, hogy felvegye.
Még megsimogatni is csak ritkán lehetett.
A férfi azonban egyszerűen lehajolt.
Egyik kezével óvatosan a hasa alá nyúlt.
Felemelte.
És betette a hátsó ülésre Barack mellé.
Mi csak bámultunk.
— Ez nem semmi…
Úgy tűnt, még Maszatos Orrú sem érti, mi történt vele.
Néhány másodpercig döbbenten ült.
Aztán Barack felé fordult.
És természetesen rögtön pofon vágta.
Barack még csak meg sem rezzent.
Egyszerűen közelebb húzódott hozzá.
A férfi becsukta az ajtót.
Aztán elővette a telefonját és felhívott valakit.
— Éva? Megtaláltam!
Még több méterről is hallottuk a nő örömkiáltását.
— Megtaláltad Barackot?!
— Igen. Csak van egy kis probléma…
— Milyen probléma?
A férfi a hátsó ülésre nézett.
— Úgy tűnik, van egy barátnője.
Néhány másodperc csend.
— Micsoda?
— Egy nőstény macska. Nem hajlandó nélküle hazajönni. Úgyhogy… őt is elhozzuk.
A telefonból azonnal felcsattant a nő hangja:
— Akkor mit állsz még ott?! Hozd mindkettőt! Lili mindjárt hazaér az iskolából!
A férfi elnevette magát.
— Rendben.
Letette a telefont, majd felénk fordult.
— Úgy néz ki, két macskával megyek haza.
— Csak előre szólok — mondtam. — A kicsinek elég nehéz természete van.
A férfi a kocsi felé pillantott.
— Majd a feleségem és Lili megszelídítik.
Beült.
Beindította az autót.
A kocsi lassan elindult a kapu felé.
És ekkor két macskafej jelent meg a hátsó ablakban.
Az egyik Baracké.
A másik Maszatos Orrúé.
Egymás mellett ültek.
Olyan közel, hogy majdnem összeért a fejük.
Gáborral egyszerre emeltük fel a kezünket, és integettünk utánuk.
Az autó kihajtott a kapun.
A férfi sietett.
Haza kellett érnie, mielőtt Lili megérkezik az iskolából.
Mi pedig visszamentünk a műhelybe.
Aznap a műszak végéig szokatlanul jó kedvem volt.
Újra és újra elképzeltem, ahogy Lili kinyitja az ajtót.
Meglátja az elveszett Barackot.
És mellette azt az apró, sovány, koszos orrú macskát, akit a kandúr valami csak számára érthető okból nem volt hajlandó hátrahagyni.
Talán emberi szemmel furcsa kapcsolat volt az övék.
Maszatos Orrú folyton megverte.
Elvette előle az ételt.
Egy perc nyugtot sem hagyott neki.
Barack mégsem akart nélküle hazamenni.
Úgy látszik, a macskák néha tudnak valamit a szeretetről, amit mi, emberek nem mindig értünk.
És néha, amikor az ember meg akar menteni egy elveszett macskát, kiderül, hogy nem egyet kell hazavinnie.
Hanem kettőt.
