Felvettem a férjem telefonját az előszobai komódról, mert az enyém teljesen lemerült. A kijelzőn egy útvonal volt megnyitva Siófokra. A férjem azt mondta, hogy másnap a sógorához utazik Szolnok mellé. Siófok viszont teljesen más irányban van.
A telefonom a konyhapulton feküdt.
Teljesen kikapcsolva.
Bedugtam a töltőre.
Hiába.
A kábel megint ott tört meg, ahol mindig.
László éppen zuhanyzott.
Csak azt akartam megnézni, mikor érkezik másnap a futár a lányunk csomagjával.
Ezért felvettem az ő telefonját.
A képernyő azonnal feloldódott.
Jelszó nélkül.
Az első, amit megláttam, a navigáció volt.
Az útvonal Budapestről indult.
De nem Szolnok felé vezetett, ahol a sógora, István lakott.
A kék vonal dél felé haladt.
Egészen Siófokig.
Csak álltam a telefonnal a kezemben.
Nem értettem semmit.
László már egy hete ugyanazt ismételgette.
Szombaton elmegy segíteni Istvánnak.
Garázst építenek.
Viszi a fúrógépet.
A dugókulcskészletet.
Vasárnap estére pedig hazaér.
Szolnok alig másfél óra.
Siófok közel két és fél.
És teljesen más irány.
Meghallottam a zuhany csobogását.
Gyorsan visszatettem a telefont pontosan oda, ahol volt.
Odamentem az ablakhoz.
A ház előtt állt a régi játszótér.
Évek óta üresen.
A gyerekek már rég felnőttek.
Én pedig úgy éreztem, mintha valaki elmozdította volna az egész életemet.
Minden ugyanott volt.
És mégis minden más lett.
Ötvennyolc éves vagyok.
Katalinnak hívnak.
Harminc éve vagyunk házasok Lászlóval.
Harminc év alatt az ember már nem kérdez meg mindent.
Mert fél a válaszoktól.
Általános iskolában tanítok matematikát.
A gyerekek még hisznek abban, hogy kettő meg kettő mindig négy.
Én is hittem valaha.
László kijött a fürdőszobából.
Ugyanaz a fenyőillatú tusfürdő illata lengte körül.
Mindig ugyanazt használta.
– A futár tíz és tizenkettő között jön – mondta.
– Megnéztem a telefonomon.
– Köszönöm – feleltem.
Ennyi volt.
Egy teljesen átlagos este.
Tegnapi húsleves.
Híradó.
Ő a laptop előtt.
Én a dolgozatokkal.
Csakhogy azon az estén már semmit sem javítottam.
Csak őt néztem.
És Siófokra gondoltam.
Egész éjjel alig aludtam.
Hallgattam az egyenletes légzését.
Így alszik az, akinek nincs lelkiismeret-furdalása.
Vagy aki már megtanult együtt élni vele.
Hajnal háromkor felkeltem inni.
A telefonja a komódon töltődött.
A feloldókód a régi lakásszámunk volt.
37.
Soha nem változtatta meg.
Megnyitottam a keresési előzményeket.
„Balatoni panzió két fő részére.”
„Szoba kilátással a tóra.”
„Legjobb étterem Siófok kikötő közelében.”
Aztán megláttam a foglalást.
Szombatra.
És vasárnapra.
Kétágyas szoba.
Nem egyágyas.
Kétágyas.
Visszamentem az ágyba.
A lábam remegett.
Nem a hidegtől.
Reggel László hatkor kelt.
Mint mindig, amikor hosszabb útra indult.
Nyugodtan pakolt.
Fúrógép.
Szerszámok.
Sporttáska.
Kávé termoszban.
Homlokon csókolt.
– Vasárnap este itthon leszek.
Legkésőbb nyolckor.
Becsukódott mögötte az ajtó.
Az ablakból néztem, ahogy az ezüstszínű autó kihajt a parkolóból.
Főztem magamnak egy fekete teát citrommal.
Leültem.
És csak gondolkodtam.
Mit tegyek.
Felhívhattam volna Istvánt.
Megkérdezhettem volna, hogy László megérkezett-e.
És azonnal megtudtam volna az igazságot.
De még nem álltam rá készen.
Amíg nem tudtam biztosan…
Addig még elhitethettem magammal, hogy biztos valami félreértés.
Talán valaki másnak keresett szállást.
Kétágyas szobát.
Valaki másnak.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Felhívtam a nővéremet.
Semmit sem mondtam.
Csak megkérdeztem, átjön-e egy kávéra.
Egy órával később már nálam ült.
Hozott egy túrótortát.
És rögtön megkérdezte:
– Mi történt?
Valami furcsa van a hangodban.
Azt feleltem:
– Semmi.
Csak túl csendes a lakás.
Nem kérdezett többet.
Ismerjük egymást egész életünk óta.
Tudta, mikor kell hallgatni.
Délután megtettem azt, amitől a legjobban féltem.
Bekapcsoltam László laptopját.
A jelszó a régi kutyánk neve volt.
Buksi2.
Az e-mailjei között megtaláltam a foglalást.
Panzió.
Tizenkettedik szoba.
Két fő.
László Nagy.
És…
Éva Farkas.
Soha nem hallottam ezt a nevet.
Az interneten sem találtam semmit.
Ezután megnyitottam az üzeneteit.
Ott volt.
Három hónapnyi beszélgetés.
Nem százával.
Naponta csak néhány.
„Jó éjt.”
„Holnap délután szabad leszek.”
„Megvettem azt a teát, amit szeretsz.”
Pont ez a tea törte össze a szívemet.
László soha nem vett teát.
Mindig én vettem.
Leültem az előszoba padlójára.
És hangtalanul sírtam.
Nem azért, mert volt valaki más.
Hanem azért, mert teát vett neki.
Jó éjszakát kívánt neki.
Ez nem egy egyszeri hiba volt.
Ez egy másik élet volt.
A miénk mellett.
Vasárnap fél nyolckor ért haza.
Tengerillat lengte körül.
Nem a tusfürdője.
Hanem a Balaton friss illata.
– Na, milyen volt Istvánnál? – kérdeztem.
– Jól.
Majdnem kész a garázs.
Nagyon elfáradtam.
Ránéztem.
– Siófokon is építenek garázsokat?
Teljes csend lett.
Olyan, amikor még a faliórát is hallani.
László mozdulatlanul állt.
Nem félelmet láttam rajta.
Hanem megkönnyebbülést.
Mintha már régóta várta volna ezt a pillanatot.
– Mióta? – kérdeztem.
– A szanatórium óta.
Február óta.
Leült.
– Kati…
Én nem akartam…
– Ne mondd el, mit nem akartál.
Sokáig hallgattunk.
Aztán feltettem az egyetlen kérdést.
– Milyen teát vettél neki?
Meglepődve nézett rám.
– Earl Grey-t.
Bergamottal.
Bólintottam.
Mi harminc évig fekete teát ittunk citrommal.
Neki pedig Earl Grey-t vett.
Mintha mellette teljesen más ember lett volna.
Aznap éjjel a lányunk szobájában aludt.
Reggel korábban ment el dolgozni.
Az asztalon egy cetlit hagyott.
„Beszélnünk kell.
Sajnálom.”
Sokáig néztem azt az egyetlen szót.
„Sajnálom.”
Még mindig nem tudom, mit fogok tenni.
Nem tudom, meg akarom-e hallgatni.
Nem tudom, meg akarom-e ismerni azt az embert, akivé mellette vált.
Aznap este hazafelé bementem egy kis boltba.
Vettem egy doboz Earl Grey teát.
Bergamottal.
Nem is tudom, miért.
Talán csak tudni akartam.
Milyen íze van annak a másik életnek.
Keserű volt.
Vagy talán csak én nem tudtam még megszokni.