Fél év telt el.
És egyetlen vevő sem akadt.
Gábor már rég nem haragudott azokra, akik megnézték a lakást.
A harag csak az első hónapokban élt benne.
Amikor minden távozó érdeklődő személyes sértésnek tűnt.
Legszívesebben utánuk kiáltotta volna:
– Mi a baj ezzel a lakással?
De az emberek csak jöttek.
Körülnéztek.
Aztán elmentek.
Fiatal párok hosszasan nézték a falakat, mintha már előre berendeznék a jövőjüket.
Idősebb asszonyok megnyitották a konyhai csapot, elgondolkodva bólogattak, de soha nem mondták meg, mi nem tetszik nekik.
Férfiak léptekkel mérték fel a szobákat.
Végül udvariasan mindig ugyanaz hangzott el:
– Még átgondoljuk.
De senki sem gondolta át.
És senki sem telefonált vissza.
Októberben Gábor csökkentette az árat.
Decemberben újra.
Az ingatlanközvetítő csak ismételgette:
– Most gyenge a piac. Ki kell várni.
Könnyű ezt mondani.
Neki már volt saját otthona.
Azon a szombaton egy házaspárt vártak.
Telefonban komoly embereknek tűntek.
A hitelüket már jóváhagyták.
Gábor egy órával korábban érkezett.
Kiszellőztetett.
Feltette a vízforralót.
Maga sem tudta, miért.
Valahogy így érezte helyesnek.
Csakhogy a megbeszélt időpontban senki sem érkezett.
Viszont megjelent egy macska.
Hatalmas.
Vörös bundájú.
Az egyik füle tövénél be volt szakadva.
Amint Gábor kinyitotta az ajtót, a kandúr egyszerűen besurrant mellette.
Mintha mindig is itt lakott volna.
Megállt az előszobában.
Körülnézett.
Majd besétált a nappaliba.
Felugrott a kanapéra.
Összegömbölyödött.
És lefeküdt.
Gábor legalább tíz másodpercig csak bámulta.
– Hé… – szólalt meg végül.
A macska nyugodtan visszanézett rá.
A legkisebb szándéka sem volt megmagyarázni, mit keres ott.
– Te meg honnan kerültél elő?
A kandúr hatalmasat ásított.
Jólesően.
Komótosan.
Majd hátat fordított.
Világosan jelezve, hogy számára ez a beszélgetés véget ért.
Gábor végighúzta a kezét az arcán.
A vevők aznap sem jöttek el.
Nem telefonáltak.
Nem írtak.
Egyszerűen eltűntek.
Pont úgy, mint az összes többi.
Negyven percet még várt.
Megitta a teáját.
Aztán összepakolt.
A macska ezalatt végig a kanapén feküdt.
– Na jó… – sóhajtott Gábor. – Ideje menni.
A kandúr meg sem mozdult.
– Hallod? Bezárom a lakást. Neked sem maradhatsz itt.
A macska lassan pislogott egyet.
Pont olyan tekintettel, amely ezt jelentette:
„Hallottalak. Tudomásul vettem. De ettől még semmi sem változik.”
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Gábor felemelte.
Meglepően nehéz volt.
Tömör.
Mintha egy homokzsákot cipelt volna.
Kitette a lépcsőházba.
Bezárta az ajtót.
Felvette a kabátját.
És elindult.
Amikor kilépett, a macska már sehol sem volt.
A következő szerdán egy fiatal nő érkezett az édesanyjával.
Az anya úgy járta végig a lakást, hogy egyetlen szót sem szólt.
Mégis minden mozdulata beszédesebb volt bármilyen mondatnál.
A lánya csak zavartan mosolygott.
– Mindenképpen átgondoljuk…
Gábor udvariasan bólintott.
Már nem is tudta, hányszor hallotta ezt az elmúlt fél évben.
Amikor elmentek, bement a konyhába.
És megállt.
A kandúr ott ült a radiátor mellett.
Éppen mosakodott.
Lassan.
Alaposan.
Mintha rengeteg dolga lenne, de semmit sem kellene elsietnie.
– Te mégis hogyan jutottál be?
Az ablak résnyire nyitva maradt.
Alig három centire.
Második emelet.
Persze…
A macska rápillantott.
Majd tovább tisztogatta a sérült fülét.
– Tudod mit? – sóhajtott Gábor. – Most tényleg nincs időm rád.
A kandúr láthatóan teljesen egyetértett.
Nem tiltakozott.
A negyedik nap környékén Gábor feladta a próbálkozást, hogy elküldje.
A macska egyszerűen ott lakott.
Ez tény lett.
Vett neki eledelt.
Alomtálcát is.
A kedvenc helye a kanapé lett.
Meg a napos konyhaablak.
Amikor érdeklődők jöttek, néha eltűnt egy másik szobába.
Máskor egyszerűen leült az előszoba közepére.
És csendben figyelte az érkezőket.
Egy férfi egyszer megkérdezte:
– Ez a maga macskája?
– Nem.
– Akkor kié?
– Fogalmam sincs.
A férfi csak bólintott.
Többet nem kérdezett.
És természetesen nem vette meg a lakást.
De valami mégis megváltozott.
Gábor ezt csak két hét múlva vette észre.
Egyik nap megérkezett.
Kinyitotta az ajtót.
A kandúr már az előszobában várta.
Levette a kabátját.
Feltette a vizet teának.
A macska felugrott a konyhaablakba, és kifelé nézett.
Odakint galambok röpködtek.
Vagy talán csak a szél kergetett egy nejlonzacskót.
Nem számított.
Gábor hirtelen rájött valamire.
Furcsa.
Fél évig ez a lakás csak üres falakból állt.
Üres padlóból.
És emlékekből, amelyekhez nem akart hozzányúlni.
Most pedig…
Valaki élt benne.
Még ha csak egy kóbor macska is.
És ettől a lakás újra otthonnak érződött.
Pénteken felhívta az ingatlanközvetítő.
– Gábor, lenne még egy érdeklődő. Egy nyugdíjas hölgy. Magának keres lakást. Nagyon tetszik neki ez a környék. Holnap el tudna jönni.
– Rendben – válaszolta Gábor.
Már minden hívásra ezt mondta.
Ennek a szónak régen nem volt semmi jelentősége.
– Csak szólok… egy kicsit különös. Mindent megfog. Mindenről kérdez. Nagyon alapos.
– Nem baj.
– És az sem biztos, hogy megveszi. Ez már a harmadik lakás, amit egy hónapon belül megnéz.
– Értem.
Gábor letette a telefont.
A kanapéra nézett.
A vörös kandúr békésen feküdt lehunyt szemmel.
Mintha már régen tudná azt, amire Gábor még csak most kezdett ráérezni.