Erzsébet eredetileg szerdán akart gombászni menni.
Akkor alig jár valaki az erdőben.
Szerette a csendet.
Szerette egyedül járni az ösvényeket.
De kora reggel felhívta a lánya.
– Anya, mi lenne, ha vasárnap mennénk? Elkísérlek. Jó lesz egy kicsit együtt kikapcsolódni.
Így hát vasárnap indultak el.
Persze az erdő tele volt emberekkel.
Mintha mindenki ugyanarra gondolt volna.
– Menjünk beljebb – mondta Erzsébet. – Ott talán végre csend lesz.
Letértek a fő ösvényről.
Néhány száz métert gyalogoltak.
Az erdő hirtelen egészen más lett.
Elcsendesedett.
Eltűntek az emberek hangjai.
Csak a szél zúgott a fák koronájában.
– Anya… Nézd! – szólt halkan a lánya, Katalin.
Egy hatalmas fenyő alatt valami alig észrevehetően megmozdult.
Közelebb mentek.
És földbe gyökerezett a lábuk.
Egy kutya volt.
A fához kikötve.
Vastag.
Vadonatúj kötéllel.
Több csomóval rögzítve.
A kötél teljesen rátekeredett a fatörzsre.
A kutya már alig fél métert tudott mozogni.
Csak ült lehajtott fejjel.
A bundája csapzott volt.
A bordái élesen kirajzolódtak.
A fa körül a föld teljesen kopárra volt taposva.
Tökéletes kör alakban.
– Addig járkált körbe-körbe… amíg maradt ereje… – suttogta Erzsébet.
Sem egy tál.
Sem víz.
Sem étel.
A nő hosszasan nézte az új kötelet.
A helyet.
Messze az ösvénytől.
Ahol szinte senki sem jár.
És hirtelen mindent megértett.
– Ezt szándékosan csinálták…
– Mire gondolsz? – kérdezte Katalin.
– Valaki idehozta. Kiválasztotta ezt a fát. Úgy kötötte meg, hogy ne tudjon kiszabadulni. Aztán egyszerűen elment. Tudta, hogy lassan fog meghalni.
Katalin elsápadt.
A kutya lassan felemelte a fejét.
Óvatosan Erzsébetre nézett.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
A szemében félelem volt.
És teljes kimerültség.
– Szerinted mióta lehet itt? – kérdezte halkan Katalin.
– Talán három napja… Talán még régebb óta.
Sokáig egyikük sem szólt.
Valahol messze emberek nevettek.
Zene szólt.
Itt viszont csak a csend maradt.
Erzsébet letérdelt.
– Add ide a vizet.
– Anya… Talán inkább…
– Add ide.
Katalin odaadta a palackot.
Erzsébet vizet öntött a tenyerébe.
A kutya orra elé tartotta.
Az állat először meg sem mozdult.
– Igyál… Kérlek…
Néhány másodperc múlva lassan odafordította a fejét.
Megszagolta.
Aztán mohón nyalogatni kezdte a vizet a nő tenyeréből.
Erzsébet újra töltött.
És újra.
Egészen addig, amíg ki nem ürült a palack.
– Anya… Mennünk kellene. Hívjuk az állatvédőket.
– Nem fogja megvárni őket.
– De hát mi sem tudunk…
– De igen.
Erzsébet elővette a zsebéből a régi összecsukható bicskáját.
Azt, amit még a férjétől kapott évekkel korábban gombászáshoz.
Reszketett a keze.
A kötél vastag volt.
Sokáig tartott elvágni.
A kutya közben mozdulatlan maradt.
Nem húzódott el.
Nem nyüszített.
Csak figyelte őket.
Végül a kötél elszakadt.
Erzsébet félredobta.
Arra számított, hogy a kutya felugrik.
Örömében csóválni kezdi a farkát.
Elfut.
De semmi sem történt.
Megpróbált felállni.
Az első lábai összecsuklottak.
A hátsók nem engedelmeskedtek.
Oldalra dőlt.
– Istenem… – Katalin a szája elé kapta a kezét.
Erzsébet odahajolt.
Megsimogatta a csontsovány hátát.
– Vége… Már nem vagy egyedül. Nem hagyunk itt.
A kutya lehunyta a szemét.
És abban a pillanatban Erzsébet biztosan tudta…
Ha most elmennének…
Az az ember győzne.
Az, aki idehozta.
Aki kikötötte.
És magára hagyta meghalni.
– Katalin… Segíts.
Levette a kabátját.
– Mit csinálsz?
– Betekerjük. Elvisszük az autóig.
– Anya… Nagyon nehéz.
– Megoldjuk.
Óvatosan beburkolták a kutyát.
Nem ellenkezett.
Csak nehezen lélegzett.
Erzsébet a karjába vette.
– Fogd meg a fejét.
Lassan elindultak visszafelé.
Többször is meg kellett állniuk.
Szemből gombászok érkeztek.
Kosarakkal.
Mosolyogva.
Néhányan kíváncsian nézték őket.
Mások csak csóválták a fejüket.
Végül egy asszony megállt előttük, és megkérdezte…