Laci negyvenkét éves volt, és már másfél éve semmi más nem érdekelte, csak az, hogy honnan szerezzen annyi pénzt, amiből kijön a következő üveg olcsó bor. A Blaha Lujza tér aluljárójában szokott meghúzódni, a bankfiók fémredőnye előtt, egy kartondobozból és egy koszos hálózsákból tákolt vackon. Régen taxizott, volt egy használt, de patika állapotú Skodája, egy albérlet a nyolcadik kerületben, és egy nő, aki minden reggel úgy nézett rá, mintha ő lenne a világ közepe. Aztán jött egy éjszakai műszak, egy részeg kamionos, aki áthajtott a piroson, és Laci autója totálkárosra tört. Ő maga heteket töltött kórházban, a jogosítványát bevonták, amíg a vizsgálat tartott, a munkáját elvesztette, a nő pedig nem bírta nézni, ahogy a férfi egyik napról a másikra egy üres tekintetű, magába roskadt idegenné változik. Elment. Laci meg inni kezdett.
Az a nyár különösen kegyetlen volt. A Corvin negyed környékén a beton majd’ szétolvadt a hőségtől, és a kukákból áradó bűz összekeveredett a kürtőskalács émelyítő illatával. Laci épp egy zöld kukában kotorászott, üres sörösüvegek után kutatva, amikor valami apró, vöröses szőrpamacsot pillantott meg a konténer tövében. Egy macska volt, alig néhány hetes kölyök, a bundája csapzott és ragacsos volt valami ismeretlen szennyeződéstől, a bordái majd’ átszúrták a bőrét. A kis állat felnézett rá, és olyan gyenge, erőtlen nyávogást hallatott, hogy Lacinak egészen belehasított a szíve. Zavarta ez az érzés. Már régen nem érzett semmit. Sose bírta a macskákat. Nyűgös, követelőző dögök, gondolta magában, de ez a kis jószág annyira szánalmas volt, hogy képtelen volt otthagyni.
– Kinek vagy te is jó? – motyogta rekedten, miközben kihalászott a kukából egy fél, már-már kőkeményre száradt lángost. A sajtot és a tejfölt rég lekapta róla valaki, csak a tészta maradt. Laci leült a földre, a hátát a büdös fémnek vetette, és a tenyerén szétmorzsolta a maradékot. A macska odavonszolta magát, és mohón enni kezdett. Szó nélkül ettek így ketten, a sikátor csendjében, a távoli szirénák hangját alig hallották.
Amikor a maradék elfogyott, Laci nagyot sóhajtott. Az alkoholtól remegett a keze, de azért óvatosan a pólója alá csúsztatta a kis jószágot, és a mellkasához szorította. – Gyere, te kis Malac. Nem vagy te oroszlán, az biztos. Inkább nézel ki egy kócos malacnak. – A hóna alatt a cicával elindult a Práter utca felé, ahol egy ismerőse tartott fenn egy dohos pincehelyiséget. Ott húzta meg magát mostanában. Fizetni nem kellett érte, cserébe vigyáznia kellett a távfűtéscsövekre meg a vízórára. A hideg, nyirkos odúban leeresztette a földre a macskát, és előkotort egy fél doboz romlott májkrémkonzervet. – Nesze, zabálj. Majd holnap kitalálom, mi legyen veled.
De másnapra a macska nem tűnt el. Sőt, mikor Laci felébredt egy ócska, rugós kanapén, a kisállat a mellkasán ült, és nagy, borostyánszínű szemeivel fürkészte őt. Tekintete olyan mély és nyugodt volt, hogy a férfinak eszébe jutott a nagyanyja tekintete, amikor az még élt, és egy régi, vidéki ház verandáján mesélt neki esténként. Laci aznap nem ivott. Zavarta, hogy a macska figyeli. Mintha elvárna tőle valamit. Inkább kiment, és a maradék aprópénzén vett egy zacskó macskakaját meg egy alutasakos nedves eledelt. Amíg a pultnál fizetett, a keze úgy remegett, hogy alig tudta a fémpénzt kivenni a markából. A boltos, egy kövérkés, örökké mogorva nő, hosszan nézett utána. Laci tudta, hogy úgy néz ki, mint egy csöves. Mert az is volt.
A pincében aztán a macska evett, ő maga pedig nekiállt, hogy összeszedje az üres üvegeket. Annyi volt belőlük, mint a tengerparton a kavics. Megtöltött velük hat nagy szemeteszsákot. A kupak üvegek alól egy régi, megsárgult boríték került elő, benne néhány kétszáz forintossal. Már azt hitte, elveszett. A baleset előttről maradt ott véletlenül, évekkel ezelőtt, amikor még bérelte ezt a pincét. A pénzből épp futotta egy használt, de tiszta ingre a turkálóban, és egy forró zuhanyra a közeli sportuszodában. Ahogy ott állt a gőzben, lehajtott fejjel, nézte a koszos vizet, ami lefolyt a testéről, és az állkapcsa olyan erősen szorult össze, hogy a foga belesajdult. Fiatalon, huszonévesen még arról álmodott, hogy egyszer saját flottát irányít, most meg itt tart. De most, először évek óta, ez a szégyen nem bénította meg, hanem feszíteni kezdte. Mint egy rugót.
Amikor visszaért, a Malacnak nevezett macska a bejárat előtt várta, farkát vidáman felfelé tartva. – Hát te meg mit csinálsz itt kint? – kérdezte Laci, és önkéntelenül halványan elmosolyodott. Felnyalábolta az állatot, és érezte, ahogy az apró, doromboló test belesimul a tenyerébe. Hazavitte. Illetve a pincébe.
Aznap este, ahogy a macska az ágyon aludt, Lacinak a telefon is eszébe jutott. Annyira elzárkózott a világtól, hogy egészen megfeledkezett róla. A régi, karcos készülék halott volt, órákig töltötte, mire bekapcsolt. Ahogy megjelentek a vonalak, a készülék szinte felrobbant az elmúlt hónapokban kapott nem fogadott hívások listájától. Alig pörgetett bele, máris csörgött. A képernyőn egy név villant: Feri bácsi.
– Te meg hol a csudában voltál?! – hallatszott egy mély, reszelős hang a vonal túlsó végéről. – Három hete próbállak elérni, azt hittem, meghaltál! Mi az istent művelsz te magaddal?
– Élek, Feri bácsi, élek – nyögte ki Laci, a hangja fátyolos és idegen volt. – Csak egy kicsit… eltévedtem.
– Az biztos! Hallottam mindent, fiam. Tudom, hogy nincs kocsid, nincs munkád. De a kezed még mindig aranyat ér. Az unokaöcsém nyitott egy új logisztikai központot Csepelen, és kell neki egy műszakvezető. Azonnal. Holnap reggel hétre itt legyél, és ne mondd, hogy nem érsz rá. Magadat is csapd össze, mert a Melindát is el kell hoznod érte. Elegem van, hogy látom, ahogy tönkreteszed magad.
A hívás megszakadt. Laci hosszú percekig csak ült a kanapén, a lemerült telefont szorongatva. Észre sem vette, hogy közben az öklével lassan, ütemesen elkezdte dörzsölni a szegycsontját. A macska felébredt, odanyújtózott, és a fejét a férfi combjának dörgölte. Laci megsimogatta a puha, vöröses bundát, és szólni sem tudott.
Másnap reggel ott állt a csepeli terminál bejáratánál, tiszta ingben, borotválva. A keze még mindig remegett, de most nem az elvonási tünetektől, hanem az idegességtől. A műszak végén, amikor már úgy érezte, a lábai eltörnek a fáradtságtól, de a feje tiszta volt, mint évek óta soha, hazafelé vett a macskának egy rendes almot és egy kaparófát.
A pinceajtó előtt egy nő állt. Melinda. Soványabb volt, mint amikor utoljára látta, és a szeme alatt sötét karikák húzódtak. De a tekintete ugyanolyan szúrós és eleven volt, mint régen.
– Láttalak ma reggel – mondta Melinda, a hangja kemény volt, de remegett. – A Feri bácsi szólt, hogy ott leszel. Ne hidd, hogy kérlelhetetlen vagyok vagy ítélkezni jöttem. Csak… meg akartam tudni, tényleg igaz-e.
Laci nem tudott megszólalni. Csak állt ott, a kezében a macskaalommal és egy zacskó jutalomfalattal, mint valami abszurd életkép főszereplője. Ekkor az ajtórésen a macska kiosont, és lágy, csilingelő nyávogással Melinda bokájához dörgölőzött.
Melinda döbbenten nézett le az apró jószágra, aztán vissza Lacira. – Te… egy macskát tartasz?
– Ő talált meg engem – felelte Laci rekedten.
Melinda lassan leguggolt, és tenyerét a cica felé nyújtotta. A Malac névre hallgató állat azonnal belesimult a simogatásba, hangos dorombolásba kezdve. Melinda szeme megtelt könnyel. – Mindig is utáltad a macskákat – suttogta.
Lacinak eszébe villant a saját gondolata a kuka mellől, és hirtelen megértette, hogy a nő ismeri őt, úgy, ahogy senki más. – Ő nem macska. Ő egy Malac – mondta, és ezen, évek óta először, mindketten felnevettek. Egy kicsit tétován, mint akik elfelejtették, hogyan kell nevetni.
A nő felállt, és zavartan megigazította a haját. – Még nem megyek fel – mondta végül. – Nem így. De ha megengeded, holnap a műszakod után elmennénk egy teára. Talán… beszélgethetnénk.
Laci bólintott. Nem bízott a saját hangjában. Miközben a nő elsietett a Práter utca sarkán, a férfi felvitte a macskát meg a vackait, és becsukta az ajtót. A Malac azonnal felugrott az ágyra, és onnan figyelte, ahogy Laci leült a székre, ahol előző nap még egy halom üres üveg tornyosult. Most a helyet a kaparófa foglalta el. Laci a macskára nézett, aki lassan lehunyta a szemét, majd hirtelen újra kinyitotta, és a saját farkát kezdte üldözni esetlen, kölyökmacskás mozdulatokkal. Laci felhorkant. – Hülyeség. A szemem káprázik – dünnyögte.
Lefeküdt, és érezte, hogy a macska feltelepszik a mellkasára. A súlya alig volt több egy fél kilónál, mégis, a nyomása eltüntette a szokásos szorongató érzést a mellkasából. A légzése lelassult, a szívverése megnyugodott. Mielőtt elaludt, még egyszer eszébe jutott Melinda tekintete, és az a régi dallam, amit a nagyanyja dúdolt. Reggelig aludt, álomtalanul, mélyen.
