Az utóbbi időben elkezdtem mindent kis cetlikre felírni, mert egyre többször felejtek el dolgokat. Tegnap a kardigánom zsebében találtam egy papírdarabot a saját kézírásommal:

Az utóbbi időben elkezdtem mindent kis cetlikre felírni, mert egyre többször felejtek el dolgokat. Tegnap a kardigánom zsebében találtam egy papírdarabot a saját kézírásommal: „Ne bízz a menyedben! Nézd meg, hol van édesanyád jegygyűrűje.” Csak egy baj van: egyáltalán nem emlékszem, hogy ezt én írtam volna.

A cetli négyrét volt hajtva.

Összegyűrve.

Mintha sietve gyömöszöltem volna a zsebembe.

A kézírás kétségtelenül az enyém volt.

Ugyanazok a hosszú betűk.

Ugyanazok a kerek vonások.

Háromszor is elolvastam.

„Ne bízz a menyedben! Nézd meg, hol van édesanyád jegygyűrűje.”

Leültem az előszobában a kis székre.

És hirtelen olyan hideget éreztem belül, mintha kiszaladt volna belőlem minden erő.

Édesanyám jegygyűrűje…

Vékony aranykarika volt.

Finom mintával.

Még az ötvenes években készült.

Édesanyám közel ötven évig viselte.

Aztán az ízületi gyulladás miatt megdagadtak az ujjai, és egy ékszerésznek le kellett vágnia róla.

Azóta egy bársonydobozban őriztem.

A komód egyik fiókjában.

Legalábbis azt hittem.

Kihúztam a fiókot.

Átnéztem a terítőket.

Anyám régi személyijét.

A fekete-fehér családi fényképeket.

A doboz nem volt ott.

Erősebben kezdett verni a szívem.

Módszeresen keresni kezdtem.

Fiókról fiókra.

Polcról polcra.

Az éjjeliszekrényt.

A vitrint.

Az ékszerdobozt.

Majdnem egy óra telt el.

A hálószoba padlóján ültem.

Körülöttem minden szanaszét.

És kétségbeesetten próbáltam felidézni.

Mikor láttam utoljára azt a dobozt.

Nem emlékeztem.

Ez volt a legrosszabb.

Nem is a gyűrű hiánya.

Hanem az a fekete lyuk az emlékeim között.

Fél éve egyre rosszabb minden.

Először csak azt felejtettem el, miért mentem be egy szobába.

Aztán ott hagytam a fazekat a tűzhelyen.

És elmentem meglocsolni a virágokat.

Ebben a hónapban háromszor is felhívott a fiam, Gábor.

Azt mondta, megbeszéltük a közös ebédet.

Én pedig semmire sem emlékeztem.

Ezért kezdtem cetliket írni.

„Kapcsold ki a sütőt.”

„Csütörtökön hívd fel Gábort.”

„Váltsd ki a gyógyszert.”

„Villanyszámla tizenötödikéig.”

A debreceni lakásom tele volt sárga és rózsaszín cetlikkel.

A hűtőn.

A fürdőszobai tükrön.

A bejárati ajtón.

De ez más volt.

Nem emlékeztető.

Hanem figyelmeztetés.

A menyem, Katalin öt éve került a családba.

Egy munkahelyi képzésen ismerkedtek meg Gáborral.

Egy év múlva összeházasodtak.

Harminc évig fodrászként dolgoztam.

Megtanultam olvasni az emberek arcából.

A mozdulataikból.

A tekintetükből.

Abból is, amit nem mondanak ki.

Katalin kezdettől fogva kedves volt.

Talán túlságosan is.

Mindig mosolygott.

Mindig megkérdezte, hogy vagyok.

Bevettem-e a gyógyszereimet.

Szükségem van-e valamire.

De néha elkaptam a pillantását.

Azt hitte, nem látom.

Úgy nézett rám.

Mintha mérlegelne.

Mintha számolna valamit.

Vagy talán már én képzeltem túl sokat.

Attól a naptól kezdve figyelni kezdtem.

Katalin minden kedden és pénteken átjött.

Bevásárolt.

Kitakarította a fürdőszobát.

Kidobta a lejárt élelmiszereket.

Gábor nyomdában dolgozott váltott műszakban.

Ezért a napi segítség a menyemre maradt.

Soha nem panaszkodott.

Nem játszotta a mártírt.

Mégis.

Most már minden mozdulata gyanúsnak tűnt.

– Mama, kitakarítottam a gyógyszeres szekrényt – mondta egyik kedden.

– Milyen gyógyszereket dobtál ki? – kérdeztem élesebben, mint szerettem volna.

Meglepődve nézett rám.

– A lejárt ibuprofent és az orrcseppet. Már két éve lejárt a szavatosságuk.

Bólintottam.

De belül összeszorult valami.

Kidobta.

Szó nélkül.

Még mit vitt el?

Mit tett odébb?

Másnap újra átkutattam az egész lakást.

És még két cetlit találtam.

Az egyiket a táskámban.

A másikat a párna alatt.

Az elsőn ez állt:

„Katalin átrendezte a családi fényképeket. Mind megvan?”

A másodikon:

„Anya gyűrűje a komódban volt. Már nincs ott. Mikor tűnt el?”

Dátum egyik cetlin sem volt.

Kitettem mindhármat az asztalra.

És úgy éreztem magam.

Mintha valaki leveleket küldene nekem.

Csakhogy az a valaki én magam voltam.

Az a korábbi Erzsébet tudott valamit.

A mostani már nem emlékezett rá.

👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.

Pénteken Katalin megint eljött.

A könyvem fölül figyeltem.

Nem is olvastam.

Láttam, ahogy elpakol a konyhában.

Megigazítja anyám fényképét.

Kihúzza a komód fiókját.

Azt a bizonyos fiókot.

Majd csendben visszazárja.

– Keresel valamit? – kérdeztem.

– Nem. Csak megnéztem, hogy minden a helyén van-e. Mostanában gyakran nyitva maradnak a fiókok. Gábor aggódik magáért.

„Gábor aggódik.”

Az utóbbi hónapokban ezt a mondatot már számtalanszor hallottam.

Gábor aggódik.

Ezért jön Katalin gyakrabban.

Ezért kellene orvoshoz mennem.

Ezért kaptam nagy gombos telefont.

Hirtelen megkérdeztem:

– Hol van édesanyám jegygyűrűje?

Katalin megfordult.

Az arcán nem bűntudat volt.

Nem is meglepetés.

Hanem megkönnyebbülés.

Mintha erre a kérdésre várt volna.

– Nálunk van – felelte halkan. – A széfben. A fontos iratok mellett.

Csend lett.

Csak a hűtő zúgott.

– Elvitted anyám jegygyűrűjét…

Remegni kezdett a hangom.

– Mama… Kérem, üljön le.

Közelebb lépett.

– Három hete vittem el. Egy reggel Gábor nyitva találta a bejárati ajtót. Egész éjjel tárva maradt. Akkor döntöttünk úgy, hogy a fontos értékeket biztonságba helyezzük.

– Ki adott erre jogot?

– Senki. De maga nyitva hagyja a gázt. Éjszaka papucsban kimegy a lépcsőházba. Gábor már napok óta alig alszik…

– Mert tönkrement az anyja?

Katalin nem válaszolt azonnal.

Leült velem szemben.

Meglátta a három cetlit.

Elolvasta őket.

Nem szólt semmit.

– Az orvos azt mondta, hogy vizsgálatokra lenne szükség – mondta végül. – Gábor fél ezt elmondani magának. Én is félek. Mindannyian félünk.

Ránéztem.

Karikás volt a szeme.

A haja sietve összefogva.

A blúza gyűrött.

Nem úgy nézett ki, mint egy tolvaj.

Hanem mint valaki.

Aki hetek óta nem aludt nyugodtan.

– Megmutatod nekem a gyűrűt?

– Akár most el is hozhatom. Vagy eljöhet hozzánk. Ugyanabban a bársonydobozban van. Biztonságban.

Odamentem az ablakhoz.

Odakint gyerekek fociztak.

Egy idős asszony kutyát sétáltatott.

Minden ugyanolyan volt.

Csak én nem.

Visszafordultam Katalinhoz.

– Azért írtam ezeket a cetliket, mert tudtam, hogy el fogok felejteni dolgokat. Csak azt már nem tudom, mit láttam akkor. Lehet, hogy igazam volt. De lehet, hogy már összekeverem a valóságot.

– Ez most már nem számít – felelte halkan. – A gyűrű biztonságban van. Maga is biztonságban van. De beszélnünk kell. Magának, nekem és Gábornak. Együtt. Arról, hogyan tovább.

A „hogyan tovább” ott maradt közöttünk.

Orvosokat jelentett.

Vizsgálatokat.

Talán egy diagnózist is.

Olyat, amit nem akartam hallani.

Azt is jelentette, hogy egyszer talán mások döntenek majd a gyógyszereimről.

A kulcsaimról.

A fiókjaimról.

De jelentett valami mást is.

Hogy nem vagyok egyedül.

Aznap este leültem az asztalhoz.

Elővettem egy új cetlit.

Sokáig gondolkodtam.

Aztán ezt írtam rá:

„Katalin a széfbe tette anya jegygyűrűjét. Biztonságban van. Katalin melletted áll. Menj el az orvoshoz.”

Összehajtottam a cetlit.

Beletettem a kardigánom zsebébe.

Arra az esetre.

Ha holnap megint elfelejteném.

Oceń artykuł
Az utóbbi időben elkezdtem mindent kis cetlikre felírni, mert egyre többször felejtek el dolgokat. Tegnap a kardigánom zsebében találtam egy papírdarabot a saját kézírásommal: