Az unokám a nagypapájával tért haza a „horgászatból”, és büszkén mesélte, hogy voltak Jutka néninél, „aki olyan finom epres palacsintát süt”. Aztán rögtön hozzátette, hogy a nagypapa megígértette vele: a mamának erről egy szót sem szabad szólnia. Ötéves. Még nem tud titkot tartani.
– Mama, képzeld! Jutka néni olyan vékony epres palacsintát süt! Nagyon finomat! – Máté még le sem húzta a gumicsizmáját, máris végigcsacsogta az egész előszobát. – De a papa azt mondta, hogy ez titok, és neked nem szabad elmondanom. De én mégis elmondom, mert a mamának nem szabad hazudni, ugye?
Ott álltam a kezemben egy törölközővel.
A férjemre, Istvánra néztem.
Még a kabátját vette le.
Háttal állt nekem.
De láttam, hogy megmerevedett.
Nem fordult meg rögtön.
Amikor végül felém nézett, ugyanaz a mosoly ült az arcán, amit negyven éve ismerek.
Ugyanaz.
Amivel valaha bizonygatta, hogy pontos volt a visszajáró.
Hogy csak egy sört ivott a barátjánál.
Hogy a régi gumik még kibírnak egy szezont.
– Máté, hát miket beszélsz? – nevetett erőltetetten. – Ő nem is a nénéd. Csak egy ismerős… a horgásztó mellett… vagyis…
És elhallgatott.
Mert már ő sem tudta, hogyan fejezze be a mondatot.
Máté öt éves.
Nem érti, miért lett a nagypapa hirtelen ennyire beszédes.
Miért kezdett mesélni a halakról.
Azokról, amelyeket állítólag kifogtak, aztán visszaengedtek.
Én hatvanegy éves vagyok.
És pontosan értettem mindent.
Istvánnal együtt éltük le az egész felnőtt életünket.
Tizenkilenc éves voltam, amikor megismerkedtünk.
Akkor egy kis fodrászatban dolgoztam Debrecen belvárosában.
Ő hajvágásra jött be, mielőtt bevonult katonának.
Egy évvel később visszajött.
Aztán többé nem ment el mellőlem.
Negyven év házasság.
Két fiú.
Először egy lakás.
Később egy kis családi ház.
Nyolc éven át újítottuk fel saját kezűleg.
István egész életében a vasútnál dolgozott.
Három éve ment nyugdíjba.
Én még mindig heti négy napot dolgozom a fodrászatban.
A vendégeim nem akarnak más fodrászt.
Én pedig nem akarok egész nap otthon ülni.
És azt hallgatni, hogyan kommentálja az időjárást.
Ő találta ki a szombati horgászatokat is.
A kisebbik fiunk, Gábor és a felesége szombatonként dolgoznak.
Így Máté nálunk van.
István elővette a horgászbotokat.
A termoszt.
A csalis dobozt.
És elindultak a tóhoz.
Máté mindig sárosan tért haza.
Boldogan.
Néha még egy kis halat is hozott egy vödörben.
Legalábbis ezt hittem.
Aznap este, amikor Máté már aludt a kiságyában, leültem Istvánnal szemben a konyhában.
Ő megint a telefonját nézte.
Mostanában állandóan azt nézte.
– Ki az a Jutka? – kérdeztem nyugodtan.
Nem kiabáltam.
Nem csaptam oda semmit.
Csak megkérdeztem.
Mintha egy szomszédról beszélnénk.
– Milyen Jutka? – kérdezett vissza, anélkül hogy rám nézett volna.
– Az, aki epres palacsintát süt. Az, akihez elviszed az unokámat.
Ekkor letette a telefont.
De továbbra sem nézett rám.
Csak a hűtőre.
A falinaptárra.
– Egy ismerős a kertészeti tanfolyamról. Emlékszel? Télen jártam oda. Van egy kis telke a tó mellett. Egyszer beugrottunk hozzá teára. Máté megjegyezte.
Egyszer.
Csak teára.
És a gyerek mindent megjegyzett.
Egy ötéves.
Aki sokszor azt sem tudja, hová tette a cipőjét.
De emlékezett egy idegen nő nevére.
A palacsintájára.
És arra is, hogy a nagypapa titoktartásra kérte.
Nem mondtam semmit.
Csak bólintottam.
Bementem megnézni, nem rúgta-e le magáról a takarót.
Ott álltam az ágya mellett.
Hallgattam a nyugodt lélegzetét.
Neki a világ még egyszerű volt.
És biztonságos.
Másnap a fodrászatban elrontottam egy régi vendégem hajszínét.
Ő észre sem vette.
De én tudtam.
A gondolataim egészen máshol jártak.
Nem néztem bele István telefonjába.
Nem követtem.
Nem nyomoztam utána.
A következő szombaton csak ennyit mondtam:
– Ma zárva a fodrászat. Veletek megyek horgászni.
Látni akartam a szemét.
És láttam.
– Minek? – kérdezte túl gyorsan. – Te úgysem szeretsz a vízparton ülni. Mindig a szúnyogokra panaszkodsz.
– Máté szerint nagyon szép ott. Meg akarom nézni.
Hosszú másodpercekig hallgatott.
Aztán azt javasolta, inkább menjünk egy másik tóhoz.
Ott van játszótér is.
És oda mentünk.
Máté játszott.
Mi egy padon ültünk.
István pedig egyszer sem mondta ki Jutka nevét.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Este, amikor Máté már aludt, én pedig mosogattam, meghallottam a nappaliból a telefon billentyűinek halk kopogását.
Régen észre sem vettem ezt a hangot.
Most olyan volt.
Mint egy riasztó.
Nem mentem be.
Nem kérdeztem semmit.
Csak leültem a konyhába.
Citromos teát ittam.
De semmilyen íze nem volt.
Mert már tudtam.
Ki az a Jutka.
Nem kellett elolvasnom az üzeneteit.
Nem kellett megnéznem a híváslistát.
Másból is láttam.
Három hónapja új sampont vett.
Elkezdte saját maga vasalni az ingeit.
Pedig negyven év alatt egyszer sem fogott vasalót.
A horgászatból hal nélkül jött haza.
Viszont mindig jókedvűen.
És ott volt az a kérdése is.
„Milyen Jutka?”
Ha valaki tényleg nem tudja, kiről van szó, másképp kérdez.
Elgondolkodik.
Összeráncolja a homlokát.
István túl gyorsan válaszolt.
Így beszél az, aki naponta tízszer kimondja magában ugyanazt a nevet.
Nem tudom, mit fogok tenni.
Talán beszélek Gáborral.
Bár mit mondhatnék neki?
Hogy az apja palacsintázni jár egy másik nőhöz?
Talán egyszer magam megyek el ahhoz a tóhoz.
Talán várok.
Amíg István maga mondja el.
Vagy amíg Máté újra elszólja magát.
Mert Máté mindent elmond.
Tegnap István közölte:
– Szombaton megint megyünk horgászni.
Én csak bólintottam.
Máté pedig vidáman megkérdezte:
– Mama, most te is jössz? Jutka néninek van egy kiscicája, és megígérte, hogy legközelebb én etethetem meg.
István éppen almát mosott a csapnál.
Meg sem mozdult.
Csak abbahagyta az alma mosását.
És akkor megértettem valamit.
Vannak igazságok, amelyek mezítlábas gyerekekkel érkeznek.
Két számmal nagyobb gumicsizmában.
Epres szájjal.
És az ilyen igazságok elől nem lehet elbújni.
Maguktól belépnek az ajtón.
Még mielőtt bárki bezárhatná azt.