Az első szerelem nyolcadik osztályban talált rám. A lányt Nórának hívták, tizennégy éves volt.
Édesapját egy másik városból helyezték át, ezért év közben került az osztályunkba. Egy novemberi napon az igazgatóhelyettes behozta az új tanulót, bemutatta, majd megengedte, hogy maga válasszon helyet.
Az osztályban több üres pad is volt.
Mindenki meglepetésére Nóra egyenesen mellém lépett.
– Leülhetek ide? – kérdezte halkan.
Csak bólintani tudtam.
Sűrű vörös haja és különleges zöld szeme volt. Abban a pillanatban beleszerettem.
Az első szünetben az iskola nagyszájú fiúja, Gábor odalépett hozzá, kiütötte a kezéből az almát, majd gúnyosan felnevetett.
– Mi az, vöröske? Megéheztél?
Ökölbe szorult a kezem.
– Szedd fel az almát! – mondtam, elé állva.
Gábor egy fejjel magasabb volt nálam, de ökölvívóként jól ismert az iskolában, és tudta, hogy nem szeretné kipróbálni, mire vagyok képes.
Kelletlenül lehajolt.
– És mosd is meg! – tettem hozzá.
Nóra azonban halkan megérintette a karomat.
– Ne… Kérlek… Menjünk inkább vissza. Van még egy almám. Megfelezzük.
Aztán rám nézett könnyes szemmel.
– Köszönöm… Még soha senki nem állt ki mellettem.
Attól a naptól kezdve senki sem merte többé „vöröskének” csúfolni.
Én ugyan hazamentem néhány kék-zöld folttal és horzsolással, de megérte.
Szinte elválaszthatatlanok lettünk.
Együtt mentünk iskolába, moziba, órák után hosszú sétákat tettünk, fagyit ettünk, zenét hallgattunk, álmodoztunk a jövőről, és még azt is kitaláltuk, hogyan hívják majd egyszer a gyerekeinket.
Úgy éreztük, az egész világ csak a miénk.
Hat csodálatos hónap telt el így.
A tanév utolsó napján edzés után Nóra édesapja várt rám.
– Gyere, beszélnünk kell.
Beültünk az autójába.
Hosszú csend után megszólalt.
– Nagyon megszerettünk téged. De hamarosan elköltözünk… Végleg.
Mintha megállt volna körülöttem a világ.
Elmondta, hogy a család külföldre költözik, és ez már végleges döntés.
Azt is kérte, hogy később se keressem Nórát, mert azzal csak bajt okoznék a saját családomnak.
Nem tudtam megszólalni.
Kipattantam az autóból, és futottam, amerre a szemem látott, miközben potyogtak a könnyeim.
Életem legfájdalmasabb napja volt.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Még egyszer azonban találkoztunk.
Az indulásuk előtti estén valaki halkan bekopogott.
Ajtót nyitottam.
Nóra állt előttem.
Szó nélkül átöleltük egymást, és mindketten sírni kezdtünk.
– Holnap elutazunk – suttogta. – Gyere ki velem még egyszer a mezőre. El szeretnék búcsúzni az erdőtől, a folyótól és ettől a vidéktől.
Az volt az utolsó esténk együtt.
Azután soha többé nem találkoztunk.
Évtizedek teltek el.
Katonatiszt lettem, hosszú éveken át szolgáltam, és csak nyugdíjazásom után kezdtem el keresni őt.
Amikor végre megtaláltam a közösségi oldalon, hosszú levelet írtam.
Leírtam, hogy egész életemben nem felejtettem el.
Azt is megírtam, hogy szeretném még egyszer látni.
Másnap este válasz érkezett.
De nem Nórától.
„Üdvözlöm. A nevem Anna. Nóra kisebbik lánya vagyok.
Édesanyám három éve meghalt.
Szándékosan nem töröltem a profilját, mert hittem benne, hogy egyszer még írni fog neki.
Egész életében kereste önt.
Sokat mesélt az első szerelméről.
A bátyámat az ön keresztnevéről nevezte el.
Amikor elolvastam a levelét, megtudtam, hogy ön pedig a legidősebb lányának az én édesanyám nevét adta.
Holnap végleg bezárom ezt az oldalt.
Most már nyugodt szívvel.
Mert ön megtalálta őt.
És mert egész életében megőrizte a szerelmét.
Köszönöm.”
Aznap éjjel egy percet sem aludtam.
Csak ültem a kihűlt kávé mellett, és újra meg újra magam előtt láttam az utolsó búcsúnkat.
A lenyugvó napot.
A virágos mezőt.
És Nórát, ahogy lassan távolodik a vörösen izzó égbolt felé.
Akkor még mindketten hittük, hogy egyszer újra találkozunk.
Hogy lesz közös otthonunk, kertünk, gyermekeink és unokáink.
Csak azt nem tudtuk, hogy azon az estén láttuk egymást utoljára.
És ebben az életben többé már soha nem találkozunk.