ANYÓSOM HALÁLA UTÁN A VÉGRENDELETET KERESTÜK. A KÖZJEGYZŐ AZT MONDTA, HOGY VAN VÉGRENDELET, EGY ÉVVEL EZELŐTT KÉSZÜLT – DE AZ EGYETLEN ÖRÖKÖS NEM A FÉRJEM VOLT, HANEM AZ A NŐ, AKI AZ UTOLSÓ HÁROM ÉVBEN GONDOZTA AZ ANYÓSOMAT.
Ha akkor, a közjegyzői irodában jobban megnézem Gábort, rögtön észrevettem volna, hogy egyáltalán nem lepődött meg.
De én a közjegyzőt néztem.
A kemény fedelű dokumentumot.
A nevet, amelyet gondosan, hivatalos betűkkel írtak a papírra.
És egyetlen szót sem értettem.
Pedig több mint ötven éve olvasok magyarul.
Anyósom, Stefánia, szerda reggel halt meg.
Csendesen.
Álmában.
Gábor hívott fel a munkahelyéről.
A hangja nyugodt volt, mintha csak az időjárásról beszélne.
– Stefánia elment. Elmegyek a lakásához, bezárom, amit kell. Te hozd el Emmát az iskolából.
Emma az unokánk.
A fiunk, Dániel lánya.
Dániel Budapesten dolgozott, és csak akkor jött haza, amikor tudott.
Letettem a telefont, és arra gondoltam, hogy éreznem kellene valamit.
Szomorúságot.
Megkönnyebbülést.
Gyászt.
De leginkább attól féltem, hogy nem érek oda időben Emmáért.
A város másik végéből negyven perc alatt ért oda a busz.
A temetés szombaton volt.
Valamivel több mint húszan jöttek el.
A szomszédok.
A régi kolléganők a rendelőből.
Néhány unokatestvér, akiket évek óta nem láttam.
És Ágnes.
A terem szélén állt.
Sötét kabátban.
Vállán táskával.
Úgy nézett ki, mintha csak rövid időre érkezett volna.
És hamarosan távozna.
Nem sírt.
De olyan arca volt, mint annak, aki már minden könnyét elsírta.
És valami rosszabb maradt utána.
Tudtam, ki ő.
Stefánia gondozója.
Az a nő, aki minden nap jött.
Bevásárolt.
Megmérte a vérnyomását.
Ott maradt éjszakára, amikor Stefánia félt egyedül.
Három éven át.
Gábor találta őt egy hirdetésen keresztül, amikor anyósom csípőtörése után már nem tudott egyedül élni.
A temetés utáni ebéden Ágnes az asztal végén ült.
Lassan kanalazta a levest.
A tányérját nézte.
Senki sem beszélgetett vele különösebben.
Én sem.
Egy héttel később Gábor azt mondta:
– El kell mennünk a közjegyzőhöz. Meg kell nézni, hagyott-e anya végrendeletet.
Fogalmam sem volt róla, hogy Stefánia valaha közjegyzőnél járt.
Az ő generációja az ilyen dolgokat csendben intézte.
De Stefánia?
Az a nő, aki minden döntését megbeszélte a fiával?
Az orvos kiválasztásától a függöny színéig?
A közjegyző egy kis irodában fogadott minket.
Kávé és régi papírok illata töltötte meg a helyiséget.
Kihúzott egy fiókot.
Elővett egy dossziét.
Megigazította a szemüvegét.
– Létezik végrendelet. Tavaly március tizennegyedikén készült – mondta olyan hangon, mint aki naponta többször ismétli ugyanezt. – Stefánia Wilczyńska asszony egyetlen örökösének Ágnes Krawczykot nevezte meg.
Csend lett.
Hallottam a falióra ketyegését.
– Tessék? – kérdeztem.
– Ágnes Krawczyk – ismételte meg a közjegyző. – Lakcíme…
– Várjon egy pillanatot – szakítottam félbe. – Ez biztosan valami tévedés.
A közjegyző rám nézett.
– Nincs tévedés. A végrendelet érvényes. Saját akaratából írta alá.
Gáborra néztem.
Ő mozdulatlanul ült.
Túl nyugodtan.
Túl csendesen.
És akkor először villant át az agyamon a gondolat:
ő már tudta.