András mindig sietett.
Ez már szinte a természetéhez tartozott.
Állandóan rohant valahová.
Mindig késett.
És minden reggel megfogadta, hogy ezentúl jobban beosztja az idejét.
De ma különösen nem késhetett.
A barátnője, Eszter már az étteremben várta.
És Eszter gyűlölt várakozni.
A buszmegállóban egyre több ember gyűlt össze.
András elővette a telefonját.
Ránézett az órára.
Elfintorodott.
Már így is legalább öt perc késésben volt.
Eszter biztosan megsértődik.
– Na, induljon már! – szólt rá ingerülten valaki hátulról.
András hátrafordult.
Az emberek furcsán kerülgettek valamit a járdán.
Voltak, akik undorodva félrenéztek.
Mások egyszerűen továbbmentek.
András tett még egy lépést.
És megdermedt.
A pad mellett egy kutya feküdt.
Nagy.
Vörösesbarna.
Piszkos.
A bordái élesen kirajzolódtak a csapzott bundája alatt.
A szeme csukva volt.
Még lélegzett.
De alig.
Alatta…
Egy apró fekete kölyökkutya remegett.
Egészen pici.
Az anyja teljes testével takarta.
Mintha az utolsó erejével is csak melegíteni próbálná.
– Menjen már! – hallatszott újra.
András mozdulatlan maradt.
A kutyát nézte.
A kölyköt.
És az embereket.
Akik úgy mentek el mellettük…
Mintha csak egy szemeteszsák feküdne ott.
Nem egy haldokló élőlény.
Megérkezett a busz.
Kinyíltak az ajtók.
– Felszáll vagy sem? – kérdezte türelmetlenül a sofőr.
András a buszra nézett.
A telefonjára.
Majd ismét a kutyára.
– Nem.
A busz elindult.
Ő pedig leguggolt mellé.
– Tarts ki… Kérlek…
A kutya lassan felemelte a fejét.
Sárga szemével ránézett.
Annyi fájdalom volt abban a tekintetben…
A kiskutya halkan felnyüszített.
András elővette a telefonját.
Felhívta Esztert.
– Hol vagy már? Rég várlak!
– Eszter… Késni fogok. Itt fekszik egy kutya a kölykével. Haldoklik. Nem tudom itt hagyni.
– Tessék?! Komolyan? Egy kóbor kutya miatt? Már megrendeltem a vacsorát!
– Tudom… de…
– Semmi de! Hívj valakit, és azonnal gyere!
A vonal megszakadt.
András lassan letette a telefont.
Ránézett a kutyára.
A kölyökre.
Aztán elszaladt a közeli boltba.
Néhány perc múlva kenyérrel és felvágottal tért vissza.
A kutya alig mozdult.
Csak a kölyök nyöszörgött halkan.
– Egyél… Kérlek…
De a kutya még csak rá sem nézett.
Túl gyenge volt.
Vagy talán már feladta.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
– Kérlek… Egyél…
Ekkor egy női hang szólalt meg mögötte.
– Segíthetek?
András megfordult.
Egy fiatal nő állt mellette.
Egyszerű szürke kabátban.
Fáradt arccal.
De nagyon kedves tekintettel.
A kezében bevásárlószatyor volt.
Leguggolt.
Óvatosan megsimogatta a kutya fejét.
– Szegénykém… Azonnal állatorvoshoz kell vinni.
– Fogalmam sincs, hová vigyem. Soha nem volt kutyám.
– Van a közelben egy állatorvos ismerősöm. Felhívom. Csak… hogyan visszük el?
András levette a kabátját.
Leterítette a földre.
– Tegyük rá. Együtt.
Csendben dolgoztak.
Nagyon óvatosan.
Amikor felemelték a kutyát, halkan felnyüszített.
De nem ellenkezett.
Mintha megérezte volna, hogy végre segíteni akarnak rajta.
A kölyökkutyát a lány óvatosan a sálába csavarta.
– Egyébként Katalin vagyok.
– András.
– És hogy fogjuk hívni?
András a vörösesbarna kutyára nézett.
– Vörös.
Legyen Vörös.
Ekkor újra megszólalt a telefon.
Eszter hívta.
András kinyomta.
Körülbelül húsz perc alatt értek a lakásához.
Az állatorvos nagyon gyorsan megérkezett.
Vékony, ötven év körüli nő volt.
Tapasztalt tekintettel.
Alaposan megvizsgálta Vöröst.
Infúziót kötött be.
Gyógyszert adott neki.
Aztán halkan megszólalt.
– Súlyos alultápláltság. Kiszáradás. Valószínűleg tüdőgyulladás is. Ha még két napig így marad… már nem lehetett volna megmenteni. Óriási szerencséje volt, hogy időben rátaláltak.