András Kovács az ablak mellett ült, és a telefonján megnyitott hirdetést nézte. A betűk összefolytak a szeme előtt – a szemüvegét már megint valahová elkeverte. A szöveg azonban egyszerű volt.
„Eladó kandúr. Vörös, ivartalanított, alomtálcához szokott.”
Nem… Ingyen nem adhatom oda. El kell adnom. Talán így nagyobb az esélye, hogy olyan családhoz kerül, ahol gondját viselik.
– Cirmos… – szólította halkan. – Gyere ide, öregfiú.
A macska szinte varázsütésre jelent meg. Pufók, doromboló kis szőrgombóc volt, puha mancsokkal. Egyetlen ugrással feltelepedett gazdája ölébe, összegömbölyödött, és elégedetten dorombolni kezdett.
Meleg volt.
Élő.
András megsimogatta a füle tövét.
Cirmos boldogan lehunyta a szemét, az idős férfi pedig érezte, ahogy összeszorul a szíve.
Már hét hónap telt el azóta, hogy elveszítette a feleségét, Katalint.
– Mit csináljunk most ketten, öregem? – suttogta. – A gyógyszerem is fogy… a nyugdíjam is.
A macska csak dorombolt tovább.
Nem sejtett semmit.
András elővette a telefon számológépét.
Macskaeledel – havonta körülbelül tizenötezer forint.
Alom – még ötezer.
Az állatorvosi költségekre jobb nem is gondolni.
A vérnyomáscsökkentő gyógyszerei pedig huszonötezer forintba kerültek minden hónapban.
– Tudod, Cirmos… Nem akarok megválni tőled. Egyszerűen már nem bírom tovább.
Beírta a hirdetésbe:
„Macska jó gazdát keres. 20 000 Ft.”
Kitörölte.
Újra begépelte:
„Eladó kandúr. 35 000 Ft.”
A telefon szinte azonnal megszólalt.
– Jó napot kívánok! A macska miatt telefonálok. Meg lehetne nézni?
– Igen… természetesen – felelte rekedt hangon András. – Várom.
Egy órával később kopogtak az ajtón.
Az ajtóban egy ötven év körüli, szomorú tekintetű nő állt.
– Éva vagyok – mutatkozott be. – Hol van a cicus?
Mintha csak értette volna a helyzetet, Cirmos azonnal kiszaladt a konyhából.
De nem a vendéghez.
Gazdájához szaladt.
Hozzádörgölőzött a lábához, hangosan dorombolt, és szeretettel nézett fel rá.
– Ő az… az én vörösöm – mondta András, miközben próbált közömbösnek tűnni. – Nagyon kedves macska. Szelíd.
Éva leguggolt, és felé nyújtotta a kezét.
Cirmos megszagolta.
De nem ment oda hozzá.
Visszabújt a gazdájához.
– Miért akarja eladni? – kérdezte halkan a nő.
– Így hozta az élet… – motyogta az idős férfi.
Éva ekkor észrevette, hogy András keze remeg.
És azt is, hogy a macska egyetlen pillanatra sem távolodik el tőle.
Lassan végignézett a lakáson.
Minden tiszta volt.
Rendezett.
Mégis fájdalmasan üres.
Az ablakpárkányon egy elszáradt muskátli állt.
Az asztalon majdnem üres gyógyszeres dobozok sorakoztak.
Egymás mellett.
Mindkettő szinte teljesen kifogyott.
– Nagyon otthonos lakás – mondta halkan. – Régóta él itt?
– Negyven éve… A feleségemmel együtt vettük…
Nem fejezte be.
Nem kellett.
Éva csak bólintott.
Nála sem volt régen könnyebb az élet.
Egy éve pusztult el a tizenöt éven át mellette élő keverék kutyája, Bogi.
Azóta a csend szinte elviselhetetlen volt.
– A macska egészséges?
– Igen. Teljesen. Csak én… már nem vagyok a régi. Az ember megöregszik.
Cirmos halkan nyávogott, és hozzádörgölőzött a gazdája lábához.
Mintha mindent értene.
– Mit szokott enni?
András a konyha felé mutatott.
Két tálka állt ott.
Az egyikben víz.
A másikban olcsó száraztáp a szupermarketből.
– Válogatós?
– Egyáltalán nem. Amit kap, azt megeszi. Nagyon okos jószág. Amikor Katalin beteg volt, minden este melléfeküdt az ágyra, és órákig mellette maradt. Mintha tudta volna, hogy szüksége van rá.
A férfi hangja elcsuklott.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Éva leguggolt Cirmos elé.
A macska ránézett.
Aztán ismét a gazdájához simult.
– Mondja meg őszintén… Miért éppen harmincötezer forintot kér érte?
András zavartan elhallgatott.
– Hát… jó macska. Szép is.
– Cirmos nem fajtatiszta – mondta Éva gyengéden. – Gyönyörű, de házimacska. Ön pedig teljes szívéből szereti. Akkor miért adná el?
Az idős férfi az ablak felé fordult.
Sokáig nem szólt semmit.
A macska tovább dorombolt az ölében.
Ő pedig remegő kézzel simogatta.
– Nagyon megdrágultak a gyógyszerek. A macskaeledel is. Egy hónapja beteg volt, állatorvoshoz kellett vinnem. Majdnem az összes megtakarításom ráment.
– Gyermekei nincsenek? Rokonai?
– A lányom Ausztriában él. Három gyermeket nevel. Megvan a maga baja. Én pedig soha nem kértem tőle semmit.
Nagyot sóhajtott.
– Amíg Katalin élt, valahogy mindig megoldottuk. Egyedül már nem megy.
Éva érezte, hogy elszorul a torka.
Előtte ült egy büszke idős ember, aki azért készült megválni attól az egyetlen élőlénytől, aki még szeretettel töltötte meg az otthonát, mert nem tudta tovább eltartani.
Cirmos semmit sem értett.
Csak bízott benne.
Csak szerette.
– És ha én nem venném meg? – kérdezte halkan Éva.
– Majd megveszi más. Már többen is hívtak a hirdetés miatt.
– Nem fájna?
András hirtelen felemelte a fejét.
– Maga szerint ez nekem könnyű? Azt hiszi, jókedvemből teszem?
Elharapta a mondat végét.
Összeszorította az ajkát.
Cirmos megijedt a hirtelen mozdulattól, leugrott az öléből, de nem ment messzire.
Leült mellé.
Éva ekkor megértette.
Nem viheti el ezt a macskát.
Nem szakíthatja el őket egymástól.
Valami egészen más megoldást kell találnia.
Hosszú ideig csendben maradt.
Aztán nyugodtan András szemébe nézett.
– András… És mi lenne, ha egyáltalán nem venném meg Cirmost?
Az idős férfi összerezzent.
– Hogyhogy nem venné meg? Akkor… miért jött el?