A sógornőm két hatalmas bőrönddel érkezett, mondván, hogy „csak néhány napra marad”. Csakhogy az én pénzemen való kényelmes élet hamarabb véget ért, mint ahogy kipakolta volna a holmiját.
– Gábor, óvatosabban tedd le azt a bőröndöt! Abban van a luxus arckrémem! Ha összetöröd, egy élet alatt sem tudod kifizetni! – csattant fel Katalin hangja már az előszobában, mintha nem vendégként, hanem a saját lakásába tért volna haza.
Lassan letettem a szabóollót.
Éppen selymet szabtam.
Az ilyen munka nyugalmat kíván.
A nyugalom azonban egy hangos ajtócsapódással távozott.
Két óriási bőrönd társaságában.
Az ajtóban Katalin állt.
Harminckilenc éves.
Az elmúlt öt évben egyetlen hivatalos munkahelye sem volt.
Mindenkinek azt mesélte, hogy ő egy különleges lélek, akit senki sem ért meg.
Mögötte ott toporgott a férjem, Gábor.
Makacsul kerülte a tekintetemet.
– Anna… hiszen ő a testvérem… – mondta halkan. – Most nehéz időszakon megy keresztül. Kell neki egy hely, ahol meghúzhatja magát.
– Csak addig maradok nálatok, amíg az a szerencsétlen rá nem jön, mit veszített, és könyörögve vissza nem jön hozzám – jelentette ki Katalin, miközben a cipőjét az előszoba közepére dobta. – Gábor, vidd a bőröndöket a balkonos szobába. A meditációhoz friss levegő kell.
Rám sem nézett.
Egyenesen a konyhába ment.
Elmosolyodtam.
Húsz év szabói munka után egy dolgot biztosan megtanultam.
Ha az anyag rossz, hiába varrod össze.
A varrás előbb-utóbb úgyis szétreped.
A férjem családja mindig összekeverte az udvariasságomat a gyengeséggel.
A konyhából kivágódott a hűtő ajtaja.
– Anna! – kiabált Katalin. – Miért nincs mandulatej? Nekem az kell a turmixaimhoz. Ezt a polcot pedig kiürítem, ide kerülnek a méregtelenítő italaim. A kolbászodat addig kiraktam az erkélyre. Rossz energiája van.
Lassan besétáltam.
A füstölt kolbászom valóban az ablakpárkányon hevert.
– Katalin – mondtam nyugodtan, miközben visszatettem a hűtőbe. – Nem a kolbász rontja az energiádat, hanem a lustaság. Ez a polc marad, ahol van. Az itt lévő élelmiszert én vettem a saját pénzemből. Mandulatejet pedig kapsz a sarki boltban.
Katalin a mellkasára szorította a kezét.
– Gábor! Hallod, hogyan fogad engem? Összetörten jöttem ide, ő pedig a kolbásszal támad!
Gábor gyorsan közénk állt.
– Anna… hagyd már. Hadd pakoljon egy kicsit. Most tényleg nehéz neki.
– A bőröndje nehéz, Gábor. Itt élni viszont nagyon kényelmes lenne – mosolyogtam. – Feltéve, hogy elfogadja a ház szabályait.
Katalin csak gúnyosan felnevetett.
Este felhívott az anyósom.
Ilona mindig hangosítón beszélt.
Így mindenki hallhatta, milyen jóságos.
Csak éppen más pénzén szeretett nagylelkű lenni.
– Annácska, drágám… – kezdte mézes hangon. – Légy türelmes Katalinnal. Most pihennie kell. Készíts neki reggelit, hadd aludjon sokáig. Én magamhoz venném, de tudod, a magas vérnyomásom nem bírja a zajt.
– Természetesen, Ilona – feleltem nyugodtan. – Ne aggódjon. Nem lesz semmi baj.
Másnap korán felkeltem.
Túrós palacsintát készítettem.
Friss kávét főztem.
Nem sokkal később Katalin megjelent.
A kedvenc kasmír takarómba burkolózva.
– Ó, reggeli! – mosolyodott el. – De miért nincs hozzá kókuszszirup?
Szó nélkül elé tettem egy csésze feketekávét.
Majd egy papírlapot.
– Ez meg mi?
– A költségvetés.
Pislogott.
Nem értette.
– Egy modern nő nem számolgatja a pénzt! Szabadon kell élni! Én a világegyetem energiájából táplálkozom. Az anyagi dolgok csak blokkolják a csakrákat.
– A csakráid akkor blokkolódtak, amikor négy éve felmondtál, hogy „megkeresd önmagad” – válaszoltam nyugodtan. – A világegyetem energiája viszont sajnos nem fizeti ki a villany- és vízszámlát.
Az arca vörös lett.
– Te földhözragadt varrónő! Neked csak a pénz számít!
Ekkor belépett Gábor.
– Anna, mi ez az egész? Miféle bérleti díj? Hiszen vendég.
– A vendég, Gábor, süteménnyel érkezik, megiszik egy teát, aztán este hazamegy. Aki két bőrönddel költözik be, elfoglal egy külön szobát, és mandulatejet követel, az már lakó.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Katalin mély levegőt vett.
– Én a testvéred vagyok! Jogom van itt lakni!
– Az igaz, hogy Gábor itt él – bólintottam. – De ettől még a lakásom nem lett családi panzió. Nézzük tovább a listát. Első pont: szobabérlet. Második: étkezés. Harmadik: víz és villany. Negyedik: takarítás. Ha nem akarsz takarítót fizetni, itt a beosztás. Ma te mosod ki a fürdőszobát és a tűzhelyet.
– Hogy merészeled?! – kiáltotta.
– Gábor! A feleséged ki akar dobni!
A férjem rám nézett.
Aztán a testvérére.
És meglepően határozott hangon megszólalt.
– Katalin, Annának igaza van. Ez nem szálloda. Ha itt akarsz lakni, tisztelned kell a ház szabályait.
Láttam Katalin arcán.
Erre egyáltalán nem számított.
Mosolyogtam.
Majd hozzátettem:
– És ha te, Gábor, úgy döntesz, hogy a saját pénzedből fizeted a húgod költségeit, akkor ugyanennyivel kevesebbet teszünk félre az új autódra.
Gábor három éve gyűjtött arra az autóra.
Csak összefonta a karját.
És hallgatott.
Katalin megértette.
Nem lesz ingyenes szállás.
Gyorsan felhívta az anyját.
– Anya! Képzeld, vécét akarnak velem pucoltatni! Hozzád megyek!
A telefonból sietős válasz érkezett.
– Jaj, Katalin, most nem lehet. Éppen felújítják az előszobát. Festékszag van, allergiás leszek. Maradj még Annánál.
A vonal megszakadt.
Katalin ott állt a konyha közepén.
Telefonnal a kezében.
Minden magabiztossága eltűnt.
Maradt a valóság.
Egy felnőtt nő, aki egész életében mások nyakán élt, most rádöbbent, hogy senki sem akarja tovább eltartani.
Negyven perc múlva a bőröndök hangosan zötyögtek lefelé a lépcsőházban.
Este megtudtuk, hogy végül egy barátnőjénél talált szállást.
Csakhogy ott nem volt sem mandulatej.
Sem a kasmír takaróm.
Sem valaki, aki ingyen kiszolgálja reggeltől estig.