A FÉRJEM „HORGÁSZNI” INDULT, ÉS OTTHON FELEJTETTE A TELEFONJÁT A TÖLTŐN. AMIKOR MEGSZÓLALT, FELVETTEM, HOGY SZÓLJAK NEKI. A VONAL TÚLVÉGÉN EGY NŐI HANG KÉRDEZTE: „DRÁGÁM, MÁR MEGÉRKEZTÉL A SZÁLLODÁBA?”
A telefon a konyhapulton feküdt.
A töltőre csatlakoztatva.
Ugyanazzal a fehér kábellel, amelyet Gergő mindig katonás rendben tekert össze.
Akkor vettem észre, amikor visszamentem egy második csésze kávéért.
Arra gondoltam, hogy hamarosan felhív az útról.
Gergő telefon nélkül olyan volt, mint egy gyerek a kedvenc játéka nélkül.
Ideges.
Szétszórt.
Állandóan a zsebeit tapogató.
Körülbelül húsz perc múlva megszólalt a készülék.
Legalábbis ezt hittem.
Mert valójában nem ő hívott.
Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.
Arra gondoltam, talán a barátja telefonjáról keres.
Hogy szóljak neki, a mobilja itthon maradt.
Mosolyogva vettem fel.
Már majdnem kimondtam:
– Drágám, itthon hagytad a telefonodat…
De nem jutottam szóhoz.
– Drágám, már megérkeztél a szállodába?
Női hang.
Meleg.
Lágy.
Természetes.
Mintha ezt a mondatot már százszor elmondta volna.
Csend következett.
Talán három másodperc.
Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
– Halló? Gergő?
Olyan természetességgel mondta ki a nevét, hogy összeszorult a gyomrom.
Nem azt mondta:
„Gergő úr”.
Nem azt:
„Elnézést…”
Csak egyszerűen:
Gergő.
Mint valaki, aki nagyon jól ismeri.
– Ki beszél? – kérdeztem.
A vonal másik végén azonnal csend lett.
Ezúttal hosszabb.
Sokkal hosszabb.
– Elnézést… – szólalt meg végül a nő. – Kivel beszélek?
– Én akartam ugyanezt kérdezni.
– Ez Gergő telefonszáma?
Éreztem, hogy remegni kezdenek a kezeim.
– Igen.
– És ön…
Elhallgatott.
Mintha hirtelen rájött volna valamire.
– A felesége vagyok.
Soha életemben nem volt ilyen nehéz kimondani ezt a két szót.
A vonal túlsó végéről halk sóhaj hallatszott.
Aztán még egy.
– Azt mondta, hogy elvált.
A világ hirtelen nagyon csendes lett.
Hallottam a hűtőszekrény zúgását.
Az óra ketyegését.
És a saját szívverésemet.
Teréznek hívnak.
Ötvenhat éves vagyok.
Harminckét éve voltunk házasok Gergővel.
Két felnőtt gyermekünk van.
Egy házunk.
Egy telkünk.
Egy hitelünk, amelyet tizenöt évig fizettünk.
Közös nyaralásaink.
Karácsonyaink.
Temetéseink.
Egy egész közös életünk.
Legalábbis ezt hittem.
– Mióta ismeri a férjemet? – kérdeztem.
A nő sokáig hallgatott.
Aztán halkan felelte:
– Két éve.
Két év.
Majdnem hétszázharminc nap.
Hétszázharminc reggel.
Este.
Hazugság.
– Kicsoda ön?
– Mártának hívnak.
Csak telefonon keresztül ismertük egymást.
Mégis úgy éreztem, mintha velem szemben ülne.
Ugyanolyan döbbenten.
Ugyanolyan becsapva.
– Azt hittem, egyedül él – mondta. – Megmutatta a lakását. Azt mondta, nincs senkije.
Behunytam a szemem.
A lakás.
Valószínűleg az a szolgálati lakás.
Az, amelyről időnként beszélt.
Ahol állítólag a kiküldetései alatt aludt.
– És a horgászat?
A kérdés önkéntelenül bukott ki belőlem.
– Miféle horgászat?
És ekkor minden a helyére került.
Nem volt horgászat.
Nem volt barát.
Nem volt tó.
Volt egy szálloda.
És egy nő.
Egy nő, aki az én férjemet várta.
– Nagyon sajnálom – mondta Márta.
– Én is.
Aztán bontottam a vonalat.
Percekig mozdulatlanul ültem az asztalnál.
A telefon még mindig előttem feküdt.
A töltőre csatlakoztatva.
Olyan hétköznapian.
Olyan ártatlanul.
Mintha az előbb nem omlott volna össze harminckét évnyi életem.
Aztán rájöttem valamire.
Ránéztem az órára.
És megértettem, hogy Gergőnek fogalma sincs róla.
Hogy én már mindent tudok.