„A feleségek jönnek-mennek” – mondta az anyósom az én asztalomnál. Én pedig megmutattam, mi távozik a feleséggel együtt.
Katalin Kovács mindig úgy lépett be a lakásomba, mintha az az ő birtoka lenne. Megállt az ajtóban, végigmérte az előszobát, lenéző pillantást vetett a papucsokra, majd nagyot sóhajtott, mintha óriási áldozatot hozna azzal, hogy meglátogat minket.
Aznap este a férjem, Gábor negyvenhatodik születésnapját ünnepeltük.
A budapesti kórház kardiológiai osztályán ledolgozott hosszú műszakok után még két estét töltöttem a konyhában. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
Az asztalon mézes mázzal sült sertéstarja illatozott, aranybarnára sült burgonya gőzölgött, a salátákat pedig olyan gondosan díszítettem, hogy bárki azt hihette volna, egy elegáns étterem készítette őket.
Az anyósomon kívül Gábor húga, Éva is eljött.
Ő mindig arról panaszkodott, hogy nincs pénze, mégis elsőként nyúlt a legdrágább falatokért, és pillanatok alatt eltüntette őket.
Gábor mosolyogva ült az asztalfőn. Meg volt győződve róla, hogy ha mindenki együtt vacsorázik, akkor a családban minden rendben van.
Nem is sejtette, hogy ez az illúzió hamarosan darabokra hullik.
– Mondom neked, Gábor, az egészséget fiatalon kell megőrizni – kezdte Katalin, miközben már a harmadik adag salátát szedte. – Én csak szódabikarbónával és fenyőtoboz-főzettel tisztítom az ereimet. Az interneten egy professzor is megírta, hogy az egész hivatalos orvoslás csak arra jó, hogy a gyógyszertárak meggazdagodjanak.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Máskor egyszerűen figyelmen kívül hagytam az ilyen kijelentéseket.
Aznap azonban túlságosan fáradt voltam.
– Katalin – mondtam nyugodtan, miközben Gábornak töltöttem egy pohár gyümölcslevet. – Az érelmeszesedést nem lehet szódabikarbónával megszüntetni. Ha ez működne, a kórházban mosogatószerrel kezelnénk a szívinfarktust.
Az asztalnál hirtelen csend lett.
Az anyósom megmerevedett.
Az arca vörös lett a dühtől.
– Persze, te aztán mindent jobban tudsz! – kiáltotta. – Attól, hogy egy kórházban dolgozol, még nem vagy okosabb mindenkinél! Van képed vitatkozni az idősebbekkel!
Egyre jobban felhergelte magát.
Gábor, mint mindig, most is békíteni próbált.
– Anya, kérlek, nyugodj meg. Anna csak elmagyarázta.
De Katalin már eldöntötte, hogy veszekedni fog.
Néhány perc múlva a beszélgetés egy távoli rokon válására terelődött.
Éva lelkesen ecsetelte a vagyonmegosztás részleteit.
Ekkor az anyósom hangosan megszólalt.
– Látod, Gábor? A mai nők megbízhatatlanok. Ma ez a feleség, holnap egy másik. A feleségek jönnek-mennek. De az anyából csak egy van.
Éva rögtön helyeslően bólogatott.
Gábor zavartan rám nézett.
– Anna… ismered anyát. Nem rossz szándékból mondta.
Nem vitatkoztam.
Néha a tettek sokkal többet mondanak a szavaknál.
Lassan felálltam.
Felemeltem a nagy tál sült húst.
Utána a salátástálat is.
– Anna, hová viszed a húst? – kérdezte meglepetten Éva.
– A hűtőbe.
– De hát még eszünk!
– Tudom.
Nyugodtan összeszedtem a többi tálat is.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
– Tudjátok, Katalin, én következetes ember vagyok. Ha a feleség csak átmeneti szereplő a családban, akkor az általa készített vacsora is az. Én főztem ezt az ételt. Én vettem hozzá minden alapanyagot. Ha tehát a „csak ideiglenes” feleség távozik, akkor vele együtt távozik az is, amit készített. Nem lenne helyes, hogy tovább élvezzétek annak a munkáját, aki szerintetek úgyis csak átutazóban van.
Bevittem az összes ételt a konyhába.
A nappaliban olyan csend lett, hogy csak a falióra ketyegése hallatszott.
Amikor visszamentem a kenyérkosárért, az anyósom már talpon volt.
– Hogy merészelsz így viselkedni?! – kiabálta. – Te kerültél a mi családunkba! Tisztelned kellene az idősebbeket, és hálásnak lennöd, hogy egyáltalán befogadtunk!
Nyugodtan a szemébe néztem.
– Katalin, tisztázzunk valamit. Én nem a ti házatokba költöztem. Ti ültök az én lakásomban. Ezt a lakást évekkel azelőtt vettem, hogy egyáltalán megismertem volna Gábort. Az ételt, amit ettetek, az én fizetésemből vásároltam. A bútorokat is én vettem. Ha valaki biztosan nem ideiglenes itt, az én vagyok.
Az anyósom szólni sem tudott.
Zavartan a fiára nézett, várva, hogy majd rendre utasít.
Gábor azonban hallgatott.
A megterített asztalt nézte.
A kenyérmorzsákat.
Az egyedül maradt kancsót.
Úgy tűnt, most először látja tisztán, mi történik körülötte.
Lassan felemelte a fejét.
– Anya. Éva. Ideje hazamenni.
– Gábor… ugye ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte döbbenten Katalin.
– Anya, most átléptél egy határt. A feleségem nem megy sehova. Ez az ő lakása, és ez az otthon is neki köszönhető. A születésnapnak vége. Kérlek, menjetek haza.
– Szóval a feleségedet választod az anyád helyett! – kiáltotta sértődötten.
Évával együtt kivonult az előszobába.
Gábor szó nélkül odaadta nekik a kabátjukat.
Kinyitotta az ajtót.
Megvárta, amíg elmennek.
Aztán csendesen bezárta.
Visszajött hozzám, átölelt, és fáradtan elmosolyodott.
– Hozd vissza a húst – mondta halkan. – Azt hiszem, ma végre felébredtem. És őszintén szólva… rettenetesen éhes vagyok.
Aznap este kettesben vacsoráztunk a konyhában.
A hús még mindig meleg volt.
A tea forró.
Attól a naptól kezdve Katalin többé nem tette be a lábát az otthonunkba.
És a feleség helye a családunkban végre megkérdőjelezhetetlenné vált.