A munkanap végre a végéhez közeledett, és Aliz életének egyik legizgalmasabb estéje is egyre közelebb került. Aznap Balázs bemutatta volna őt a szüleinek.
Ebédszünetben már megvette a tortát és egy doboz különleges teát. Már csak egy csokor virág hiányzott.
Persze éppen azon a napon a főnök rendkívüli értekezletet hívott össze.
– Kollégák, maradjunk még egy órát! – jelentette be mosolyogva.
Aliz azonnal felhívta Balázst.
– Nem engednek haza.
– Nálunk is ugyanez van – sóhajtott Balázs. – Találkozzunk egyből a szüleimnél.
– Rendben. Előtte még veszek anyukádnak virágot.
– Ne izgulj. Anya nagyon kedves.
– Mindenki ezt mondja egy családi katasztrófa előtt.
Balázs felnevetett.
A szülei háza közelében volt egy elegáns virágüzlet. Aliz kissé ziláltan, de hatalmas lelkesedéssel lépett be.
Balázs egyszer elárulta, hogy az édesanyja, Ilona rajong az amarilliszért.
És természetesen… már csak egyetlen amarilliszcsokor maradt.
Aliz éppen érte nyúlt, amikor egy elegáns, világos kabátos hölgy gyors mozdulattal felvette előle.
A nő nyugodtan elindult a pénztár felé.
Aliz utána sietett.
– Elnézést… Azt hiszem, az a csokor az enyém volt.
A nő nyugodtan ránézett.
– Valóban?
– Én vettem észre először.
– Lehet. De végül én vettem a kezembe.
– Csak gyorsabb volt nálam…
A nő halványan elmosolyodott.
– Akkor most már tekintettel is lehet virágot lefoglalni?
Aliz hirtelen nem találta a szavakat.
– Ma találkozom először a barátom szüleivel…
– Részvétem – felelte teljes komolysággal a nő.
– Köszönöm… Tessék? Miért részvéte?
A nő ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.
Aliz idegei ekkor felmondták a szolgálatot.
– Micsoda hárpia… – mormolta alig hallhatóan.
Abban reménykedett, hogy senki sem hallotta.
De a nő lassan visszafordult.
– Mit mondott?
– Semmit… Csak… magamban.
Néhány másodpercig csend volt.
Aztán a nő váratlanul nevetni kezdett.
– Rendben. Vigye csak a csokrot. Remélem, a leendő anyósa kedvesebb lesz, mint amilyennek most engem gondol.
– Ebben én is nagyon reménykedem – mosolyodott el Aliz.
A nő távozott, Aliz pedig ott maradt a csokorral a kezében, úgy érezve magát, mintha éppen megnyert volna egy egészen különös versenyt.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Húsz perccel később Aliz és Balázs már a szülők lakásának ajtaja előtt álltak.
– Miért remegsz? – kérdezte Balázs.
– Nem én remegek. Az idegrendszerem próbál túlélni.
Kinyílt az ajtó.
Aliz felnézett… és kis híján elejtette a csokrot.
Az ajtóban ugyanaz a nő állt, akivel néhány perce a virágboltban találkozott.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Aztán Balázs mosolyogva megszólalt:
– Anya, ő Aliz!
Ilona a csokorra nézett, majd nyugodtan elmosolyodott.
– Nahát… Mégis megérkezett az a csokor.
Aliz teljesen zavarba jött.
– Én… nagyon sajnálom…
– Gyere csak be – mondta kedvesen Ilona. – Ma nálunk nincsenek hárpiák. Csak családtagok.
Balázs értetlenül nézett hol az édesanyjára, hol Alizra.
– Jó… Valaki igazán elmesélhetné, mi történt.
Később, miközben együtt készítették a teát a konyhában, Aliz ismét bocsánatot kért.
– Ilona, ne haragudjon. Én tényleg nem szoktam így beszélni az emberekről.
– Persze – bólintott komoly arccal Ilona. – Általában mindenki csak úgy kezdi: „az a nő a világos kabátban…”
Mindketten hangosan nevetni kezdtek.
Az este végül sokkal meghittebbre sikerült, mint Aliz valaha is remélte. Balázs édesapja remek humorérzékkel fogadta, Balázs egész este próbálta kideríteni, mi történt a virágboltban, Ilona pedig csak ennyit mondott:
– Fiam, a menyjelölted villámgyors beavatáson esett át.
Egy hónappal később Balázs megkérte Aliz kezét.
Ilona pedig még hosszú ideig mosolyogva mesélte a családnak:
– Én már az első pillanatban tudtam, hogy ő közénk tartozik. Főleg azután a nagy amarilliszcsokor-csata után.