Négy hónapja jártam Szonjával.
Egyik este azt mondta:
– Vasárnap elmegyünk a szüleimhez. Ideje, hogy megismerjenek.
Beleegyeztem.
Vettem egy tortát.
Az édesanyjának egy szép virágcsokrot.
Az édesapjának pedig egy különleges teaválogatást.
Egész úton Szonja nagyon ideges volt.
Folyton a biztonsági övét igazgatta.
Újra és újra a sminkjét ellenőrizte.
Azt hittem, csak izgul.
Hiszen a szülőkkel való első találkozás mindig feszült.
Egy csendes kertvárosi utcába érkeztünk.
Nagy ház.
Új kerítés.
A garázs előtt egy drága terepjáró állt.
Minden rendezettnek és jómódúnak tűnt.
Az ajtót az édesapja nyitotta ki.
Erős testalkatú férfi volt.
Vastag aranylánccal a nyakában.
Az ujján hatalmas pecsétgyűrű csillogott.
Erősen kezet fogott velem.
Hosszasan a szemembe nézett.
Mintha vizsgáztatna.
Bent gazdagon megterített asztal várt.
Az első fél órában minden teljesen normálisan alakult.
A munkámról kérdeztek.
Elmondtam, hogy logisztikai cégnél dolgozom.
Van saját lakásom.
Hitelre vettem.
Aztán szóba került a jövő.
A házasság.
A gyerekek.
A nagyobb lakás.
– Előbb szeretnék nagyobb otthont venni, utána lesz esküvő – mondtam.
Az apósjelöltem bólintott.
– Helyes.
Már azt hittem, minden rendben.
Ekkor azonban hátradőlt a székben.
Ivott egy korty teát.
És nyugodtan megszólalt:
– Most beszéljünk komolyan.
– Ha el akarod venni a lányomat… annak ára van.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
Először azt hittem, rosszul hallok.
– Tessék?
– Harmincezer eurót kérek.
– Miért?
– Az áldásomért.
Elnevettem magam.
– Ez biztos valami vicc.
– Nem viccelek.
A hangja teljesen megváltozott.
Hideg lett.
Kemény.
Szonjára néztem.
Hallgatott.
Lesütötte a szemét.
Nem lepődött meg.
Nem tiltakozott.
Azonnal megértettem.
Ő már tudott erről.
– István… Maga ezt komolyan gondolja?
– Teljesen. Huszonöt éven át neveltük Szonját. Iskolák. Nyelvtanfolyamok. Különórák. Külföldi utak. Autó. Rengeteg pénzt költöttünk rá. Most ideje, hogy valami visszajöjjön.
Lassan letettem a villát.
Az édesanyjára néztem.
Mosolygott.
És egyetértően bólogatott.
– Ez komoly?
– Igen. Harmincezer euró készpénzben. Ha fizetsz, lesz esküvő. Ha nem, nem lesz.
Szonjára néztem.
– Tudtál erről?
Csendben bólintott.
– És szerinted ez rendben van?
– Máté… Ők a szüleim. Rengeteget áldoztak rám. Szerintem ez igazságos.
– Igazságos? Pénzt kérni a saját lányotokért?
– Nem áruljuk a lányunkat – válaszolta az apja. – Csak visszakérjük a befektetésünk egy részét. Mindennek ára van.
– És ha nem fizetek?
– Akkor nem lesz esküvő. Szonja velünk marad.
Lassan felálltam.
Végignéztem rajtuk.
Az aranyláncos apán.
Az elégedetten mosolygó anyán.
És Szonján, aki egyszer sem állt ki mellettem.
– Tudják mit?
– Nem.
Síri csend lett.
– Mit jelent az, hogy nem? – kérdezte ingerülten István.
– Azt, hogy nem fizetek azért, hogy szerethessek valakit.
– Akkor elveszíted a lányomat.
– Ha hagyja, hogy pénzben mérjék az értékét, akkor soha nem is volt igazán az enyém.
Szonja végre megszólalt.
– Máté… Félreérted…
– Nem. Most értettem meg igazán.
Felálltam.
Felvettem a kabátomat.
A tortát.
A virágot.
A teát.
Ott hagytam az asztalon.
És szó nélkül kisétáltam.
A hátam mögött még hallottam, hogy Szonja a nevemet kiabálja.
Nem fordultam vissza.
Hazafelé csak egyetlen gondolat járt a fejemben.
Aznap elvesztettem egy kapcsolatot.
De megőriztem azt, amit pénzért nem lehet megvenni.
Az önbecsülésemet.