Marina fáradtan indult haza a munkából.
Nyolc órát állt egy élelmiszerbolt pénztáránál.
Lüktetett a lába.
A dereka sajgott.
Egyetlen dologra vágyott.
Hazaérni.
Lefőzni egy csésze teát.
Ledőlni a kanapéra, és nem gondolni semmire.
A november különösen nyirkos volt.
A hideg szél átfújt a kabáton.
Az apró eső egész nap szemerkélt.
– Bárcsak már megjönne az igazi tél… – motyogta maga elé. – A fagy még mindig jobb, mint ez az örök sár.
Marina levágta az utat egy keskeny sikátoron.
Így tíz percet spórolhatott.
A sarkon álló lámpa már hetek óta nem működött.
A félhomályban alig lehetett látni.
Egyszer csak halk nyüszítés hallatszott a szemeteskonténerek mögül.
Marina megállt.
Figyelt.
Újra.
Gyenge.
Szomorú.
Segítséget kérő hang.
– Egy kutya?
Óvatosan közelebb lépett.
A sötétben kirajzolódott egy nagy termetű kutya alakja.
Csuromvizes volt.
Reszketett.
Az oldalán mély seb húzódott.
– Istenem… Ki bántott téged?
Marina leguggolt.
A kutya lassan felemelte a fejét.
Sötét, értelmes szemével úgy nézett rá, hogy a nő szíve összeszorult.
– Éhes vagy?
Kinyitotta a táskáját.
Talált benne egy sajtos szendvicset, amit nem evett meg ebédre.
– Tessék… Edd meg.
A kutya egy pillanat alatt lenyelte.
Ezután megpróbált felállni.
De a sérült lába megrogyott.
Visszaesett a földre.
– Megsérültél…
Marina elővette a telefonját.
– Felhívom az állatmenhelyet. Talán érted jönnek.
Ekkor azonban a kutya finoman megfogta a kabátja szélét.
Nem harapott.
Nem támadott.
Csak tartotta.
És nézett rá.
Mintha mondani akarna valamit.
– Mit szeretnél?
A kutya elengedte.
Lépett néhányat.
Megállt.
Visszanézett.
Majd ismét elindult.
– Azt akarod, hogy kövesselek?
A kutya halkan ugatott.
Marina nagyot sóhajtott.
„Na, még egy kaland…”
De nem tudott nemet mondani.
– Rendben.
Mutasd az utat.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
A kutya lassan elindult.
Erősen sántított.
Mégis makacsul ment előre.
Marina alig tudta tartani vele a lépést.
Elhaladtak egy játszótér mellett.
Aztán egy évekkel ezelőtt félbehagyott építkezés mellett.
Végül egy régi, düledező faházhoz értek a város szélén.
A ház teljesen elhagyatottnak tűnt.
Az ablakokat deszkák fedték.
A tető több helyen beszakadt.
A kutya megállt az ajtó előtt.
Kaparni kezdte.
Marina óvatosan benyomta az ajtót.
Hangosan nyikorgott.
Odabent dohos levegő fogadta.
Minden sötét volt.
Bekapcsolta a telefonja zseblámpáját.
– Van itt valaki?
Csend.
A kutya beljebb ment.
Marina követte.
Az egyik sarokban, rongyokból rögtönzött fekhelyen egy idős férfi feküdt.
Mozdulatlanul.
– Uram… Hall engem?
Marina odarohant.
Letérdelt mellé.
Az öreg lassan kinyitotta a szemét.
Az ajkai alig mozdultak.
– Vizet…
– Mindjárt.
A nő elővette a palackját.
Óvatosan megemelte a fejét.
Inni adott neki.
Néhány korty után az idős férfi mélyet sóhajtott.
– Köszönöm… Azt hittem… itt a vég…
– Mi történt magával?
– Három napja elestem… Valószínűleg eltört a lábam… Nem tudtam felállni… Telefonom sincs… Senki sem tudja, hogy itt vagyok…
– De miért él itt?
Az öreg szomorúan elmosolyodott.
– Miután meghalt a feleségem… eladtam a lakást… A pénzt a lányomnak adtam… Ő Ausztriában él… Nem akartam teher lenni… Azt hittem, egyedül is boldogulok…
Marina azonnal tárcsázta a mentőket.
– Rögtön jönnek.
Az öreg a kutyára nézett.
– Picur…
Marina meglepetten nézett rá.
– Kölyökként találtam… Felneveltem… Most pedig… ő mentette meg az életemet.
A kutya odafeküdt a gazdája mellé.
A fejét gyengéden a kezére tette.
Húsz perc múlva megérkezett a mentő.
Miközben az ápolók előkészítették a hordágyat, Marina az öreg mellett maradt.
– Hogy hívják?
– István.
– Én Marina vagyok. Ne aggódjon. Rendbe fog jönni.
Az idős férfi ismét a kutyára nézett.
– Elvinnéd őt?
Marina elbizonytalanodott.
– Egyedül élek… Kicsi a lakásom…
– Nincs másom… Már öreg… Senki sem fogadná be… Kérlek…
Marina a kutya szemébe nézett.
Ugyanaz az okos tekintet nézett vissza rá.
– Rendben.
Elmosolyodott.
– Hazaviszem.
A mentő elvitte Istvánt.
Marina kettesben maradt a kutyával.
– Na, induljunk haza?
A kutya halkan ugatott.
Lassan sétáltak vissza.
Még mindig erősen sántított.
– Holnap elviszlek az állatorvoshoz.
Otthon Marina kitisztította az oldalán lévő sebet.
Megetette a maradék sült csirkével.
A kutya mohón evett.
Aztán lefeküdt az ajtó melletti szőnyegre.
És azonnal elaludt.
Marina leült mellé.
Megsimogatta a fejét.
– Szóval Picurnak hívnak… Pedig egyáltalán nem vagy már kicsi.
Másnap Marina szabadnapot vett ki.
Elvitte a kutyát az állatorvoshoz.
– A seb nem mély – mondta az orvos. – Be fog gyógyulni. A lába csak meghúzódott. Néhány hét, és rendben lesz. Körülbelül nyolcéves, de még mindig nagyon erős.
– Mennyivel tartozom?
Marina elkomorodott, amikor meghallotta az összeget.
Sok pénz volt.
Mégis kifizette.
– Egy hét múlva hozzák vissza kontrollra – mondta az állatorvos.
Este Marina felhívta a kórházat.
Szerette volna megtudni, hogy van István.
– Az állapota stabil – válaszolta a nővér. – A lábát begipszeltük. Körülbelül három hét múlva hazaengedhetjük.