A FODRÁSZHOZ SÉTÁLTAM, AMIKOR AZ ÜVEGEN ÁT MEGLÁTTAM A FÉRJEMET. EGY KÁVÉZÓBAN ÜLT EGY NŐVEL, AKIT TAVALY MÉG ÚGY MUTATOTT BE NEKEM, MINT A CÉG ÚJ KÖNYVELŐJÉT. KÉZEN FOGVA ÜLTEK EGYMÁSSAL SZEMBEN.
Olyan hirtelen álltam meg, hogy a mögöttem haladó nő majdnem nekem ütközött.
Bocsánatot kért, kikerült, és továbbment.
Én pedig ott maradtam a járdán, a táskámat a mellkasomhoz szorítva.
A kávézó üvegén keresztül néztem, ahogy a férjem gyengéden végigsimít a nő kezén a hüvelykujjával.
Egy nő kezén.
Nem az enyémen.
Nem kiabáltam.
Nem rohantam be.
Még csak sírni sem kezdtem.
Legalábbis akkor nem.
Talán öt másodpercig álltam ott.
Talán tízig.
Aztán megtettem az egyetlen dolgot, amire képes voltam.
Megfordultam és elmentem a fodrászhoz.
Mert fél kettőre volt időpontom.
Mert a fodrász várt rám.
Mert az ember ilyenkor is folytatja a napját.
Bemegy.
Leül.
Mosolyog.
És azt mondja, hogy csak a hajvégekből kellene levágni egy kicsit.
Semmi különös.
A fodrász megkérdezte, minden rendben van-e.
Azt mondta, nagyon sápadtnak tűnök.
Azt válaszoltam, hogy valószínűleg keveset reggeliztem.
Leültem a tükör elé.
És megláttam magamat.
Egy ötvennégy éves nő arcát.
Egy nőét, aki éppen most látott valamit, amit többé nem lehet nem látni.
És akkor eszembe jutott az ing.
Világoskék.
Lenvászon.
Felhajtott mandzsettával.
Együtt vettük.
A házassági évfordulónk előtt.
Attila akkor azt mondta, hogy ez lett a kedvenc inge.
Mert én választottam.
Harminc év.
Harminc év Attilával.
Huszonnyolc év ugyanabban a lakásban.
Ugyanazzal az erkéllyel.
Ugyanazzal az élettel.
Azt hittem, jobban ismerem őt, mint saját magamat.
Tudtam, hogyan issza a kávét.
Mindig feketén.
Cukor nélkül.
Az első kortynál mindig lehunyta a szemét.
Tudtam, hogy éjszaka összeszorítja a fogát.
Tudtam, hogy a gyerekek előtt soha nem emeli fel a hangját.
Néha előttem igen.
De ritkán.
És mindig bocsánatot kért utána.
Azt hittem, mindent tudok róla.
Legalább egy órával korábban még ezt hittem.
Miközben a fodrász szárította a hajamat, arra a nőre gondoltam.
Egyszer már találkoztam vele.
A cég nyári rendezvényén.
Attila akkor könnyedén mutatta be.
– Ő Eszter. Az új könyvelő. Még csak most kezdett nálunk dolgozni.
Apró termetű volt.
Szőke.
Talán harmincöt éves.
Udvariasan rám mosolygott.
Azt mondta, sok jót hallott rólam.
Én azt válaszoltam, hogy örülök a találkozásnak.
Ennyi volt.
Egy rövid beszélgetés.
Két-három mondat.
Egy udvarias mosoly.
Semmit sem éreztem.
Semmilyen veszélyt.
Semmilyen rossz előérzetet.
Miért is éreztem volna?
Attilának lehettek női kollégái.
Harminc év alatt soha nem adott okot a féltékenységre.
Egyszer sem.
Ő volt az a férj, akire más asszonyok kicsit irigykedve néztek.
Nyugodt.
Dolgos.
Nem iszik.
Nem kiabál.
Hétvégén sütöget az erkélyen vagy kimegy a telekre.
Tökéletes.
Legalábbis kívülről.
Amikor hazaértem, leültem a konyhában.
Még a kabátomat sem vettem le.
Ekkor megszólalt a telefonom.
Attila volt.
Felvettem.
– Szia, Évikém. Későn érek haza. Még be kell fejeznünk a leltárt – mondta ugyanazon a hangon, mint mindig.
Ugyanazzal a hanggal.
Ugyanazzal a nyugalommal.
– Rendben – válaszoltam. – Rántott húst csináltam.
– Szuper. Majd megmelegítem. Ne várj meg. Feküdj le nyugodtan.
Letette.
Én pedig még vagy fél percig a fülemnél tartottam a telefont.
A néma vonalat hallgattam.
A konyhát.
A saját légzésemet.
És a kávézóra gondoltam.
Eszterre.
Az összefonódó kezekre.
A világoskék ingre.
Meg a leltárra.
Persze.
Leltár.
Biztosan.