– Gábor, te tényleg soha nem kérdezted meg, honnan lett a feleségednek húszévesen egy háromszobás lakása Budapest egyik legjobb részén?
A fiatal férfi meglepetten nézett fel.
A kérdést Lárisa tette fel, aki köztudottan mindenről tudni akart valamit a környéken.
– Nem igazán értem a kérdést – felelte nyugodtan.
– Ugyan már. Egy húszéves lány gyakornokként dolgozik néhány hónapig, aztán hirtelen egy luxuslakás tulajdonosa lesz. Szerinted ez teljesen normális?
Emma összeszorította a férje kezét.
Pontosan tudta, merre tart ez a beszélgetés.
Egy héttel korábban Lárisa a régi barátnőjével, Krisztinával ült egy cukrászdában.
Krisztina ragyogott.
– Végre elkészült a felújítás. Emma és Gábor már be is költöztek az új lakásba. A gyerekeknek külön szobájuk van. Olyan boldog vagyok.
Lárisa mosolya megmerevedett.
Negyvennyolc éves volt.
Egész életében könyvelőként dolgozott.
Egyedül élt egy bérelt garzonban a város szélén.
Nem volt férje.
Nem volt gyereke.
És egyre gyakrabban érezte úgy, hogy az élet igazságtalanul bánt vele.
Ezért Emma sikere nem örömet váltott ki belőle.
Hanem keserűséget.
– És honnan volt pénzük erre a lakásra? – kérdezte.
Krisztina arca megváltozott.
– Ez családi ügy.
– Családi ügy? Persze.
– Lárisa…
– Ne nézz így rám. Mindenki ugyanarra gondol.
Krisztina letette a csészét.
– Mire gondol mindenki?
– Arra, hogy húszéves lányok nem vesznek ilyen lakásokat gyakornoki fizetésből.
A beszélgetés ott véget is ért.
Barátnők voltak több mint húsz évig.
Aznap mégis haraggal váltak el.
Este Lárisa felhívta a régi ismerősét, Valériát.
– Hallottad Emma új lakását?
– Igen.
– És nem furcsa neked?
– Miért lenne?
– Mert egy húszéves lányról beszélünk.
Valéria sóhajtott.
– Lárisa, téged ez miért érdekel ennyire?
– Mert nem igazságos!
– Mi nem igazságos?
– Hogy vannak emberek, akiknek minden sikerül.
Valéria hosszú ideig hallgatott.
Aztán halkan megszólalt:
– Nem Emma lakása zavar téged.
– Tessék?
– Hanem a saját életed.
Lárisa sértetten bontotta a vonalat.
De a szavak ott maradtak a fejében.
Néhány nappal később egy bevásárlóközpontban meglátta Emmát.
A fiatal nő kézen fogva sétált a kisfiával.
Mellette Gábor tolta a babakocsit.
Boldognak tűntek.
Ez még jobban felbosszantotta.
Odament hozzájuk.
– Nahát, micsoda találkozás.
– Jó napot, Lárisa néni – mosolygott Emma.
– Hallottam az új lakásról.
– Igen, nemrég költöztünk be.
– Micsoda szerencse.
A hangja éles volt.
– Gábor, te tényleg nem kérdezted meg, honnan szerezte Emma ezt a lakást?
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Mire céloz?
– Arra, hogy nem minden ajándék ingyenes.
Emma lehunyta a szemét.
Már századszor hallotta ugyanezt.
– Lárisa néni…
– Nem, hadd mondjam végig.
Húszévesen senki sem jut ilyen lakáshoz csak úgy.
Valakinek biztosan nagyon fontos voltál.
A körülöttük sétálók lassan figyelni kezdtek.
Gábor hangja azonban nyugodt maradt.
– A feleségem semmivel sem tartozik önnek.
– Mert nem akarod látni az igazságot.
– Nem.
– Akkor miért véded ennyire?
– Mert szeretem.
Lárisa gúnyosan felnevetett.
– Szerelem.
Micsoda naivitás.
Ekkor Emma végre megszólalt.
– Tudja, mi a különbség köztünk?
– Mi?
– Én soha nem akartam rosszat magának.
– És én igen?
– Igen.
Csend lett.
– Ön egész életében másokat figyelt.
Ki mit kapott.
Ki mennyit keres.
Ki milyen házban él.
És közben elfelejtette élni a saját életét.
Lárisa arca elvörösödött.
– Akkor mondd el. Honnan van a lakás?
Emma bólintott.
– Rendben.
Nagy levegőt vett.
– Az édesapámtól örököltem.
Lárisa megmerevedett.
– Micsoda?
– A biológiai apámtól.
Amikor gyerek voltam, elhagyott minket.
Évekkel később súlyosan megbetegedett.
Megkeresett.
Bocsánatot kért.
Próbált közelebb kerülni hozzám.
Halála előtt pedig rám hagyta a lakását.
Lárisa nem tudott megszólalni.
Hirtelen minden történet, amit a fejében felépített, összeomlott.
– Én… ezt nem tudtam.
– Mert nem kérdezett.
Csak ítélkezett.
Aznap este Lárisa egyedül ült a lakásában.
Krisztina már nem válaszolt az üzeneteire.
Valéria is egyre ritkábban hívta.
Először életében kénytelen volt szembenézni valamivel.
Nem Emma lakása bántotta.
Nem Krisztina boldogsága.
Nem Gábor szeretete.
Hanem a saját csalódottsága.
Annyi éven át figyelte mások életét, hogy észre sem vette, közben a sajátja elszaladt mellette.
És a legfájdalmasabb felismerés az volt, hogy nem a világ volt igazságtalan hozzá.
Hanem ő maga mérgezte meg a saját napjait azzal, hogy mindig mások örömét számolgatta.
Mert az irigység különös dolog.
Soha nem veszi el a másik ember boldogságát.
Csak a tiédet.