– A te budai lakásod most úgyis üresen áll, úgyhogy Lacikáék beköltöznek pár hétre. A három tacskóval együtt. A húgoméknál most cserélik a fűtést, nem maradhatnak ott decemberben – közölte Ágota, és kényelmesen hátradőlt a fotelben.
Lili kezében megállt a habverő. A konyhapulton ott sorakozott három tálca bejgli, amit egész délután töltött – diós, mákos, gesztenyés. Az ünnepek előtti közös sütés volt az a program, amit igyekezett jóvátenni az anyósával tavalyi karácsonyi feszültség után. Most a tésztaszag és a mézeskalácsfűszer helyett valami egészen mást érzett. Valami savanyút.
– Hogy érted, hogy üresen áll? – kérdezte, és a habverőt a pultra csúsztatta, ujjai elfehéredtek a szorítástól. – Azért áll üresen, mert a kiadóhirdetésre ma reggel is jött három érdeklődő. Holnap megyek megmutatni a lakást.
Gergő, a férje, a konyhaasztalnál görnyedt a telefonja fölé. Bámulta a képernyőt, de Lili pontosan látta, hogy a hüvelykujja egyáltalán nem mozog. Csak tartotta a telefont, és a füle töve vörösödött. A másik keze az asztal peremét gyűrögette, mintha választ próbálna kifacsarni a fából. Tudott róla. Megint.
– Drágám – sóhajtotta Ágota, és úgy pásztázta végig a konyhát, mintha egy óvodásnak magyarázná a világ rendjét –, a család fontosabb, mint egy vadidegen bérlő. Lacika a születésem óta a testvérem. A háború után ő hordta a szenet anyánknak, amíg apánk kórházban volt. Most neki van szüksége segítségre. Az a lakás a Bazilika mellett… hát nem mindegy, hogy ki alszik benne karácsony előtt?
Lili leemelte a kötényt a nyakából. Az anyja hímezte még, apró tulipános mintával – örökségül kapta, amikor egyetemre költözött Szegedről Pestre. Az a lakás, a Bazilika melletti, ötvenkét négyzetméter első emeleti polgári lakás, ennek a köténynek a testvére volt. Az öröksége. Az önállósága.
– Ágota, én ezt a lakást a nagymamámtól örököltem – mondta halkan. – Ő még az ostrom alatt is ott lakott. Hatvan évig fizette a közös költséget, amíg én egyetemista voltam és nem tudtam volna. Amikor meghalt, rám hagyta, mert tudta, hogy nekem lesz rá a legnagyobb szükségem. Ez nem egy nyaraló.
– Tudom, drágám, tudom – legyintett Ágota. – De te most itt laksz Gergővel Zuglóban. És Lacikáék csak január közepéig maradnának.
Gergő végre felemelte a tekintetét a telefonból.
– Lili, figyelj… – kezdte, és a hangja olyan volt, mint amikor a fogorvos bejelenti, hogy most egy picit fájni fog. – Tényleg csak ideiglenes lenne. Laci bácsi megígérte, hogy vigyáznak a parkettára. A kutyák szobatiszták, és amúgy is, anya kezeskedik értük.
Lili felnevetett. De ez nem vidám nevetés volt.
– Gergő, te láttad azt a parkettát. Azt a heringbone mintás tölgyfát, amit egyedül csiszoltam le három hétvégén át, mert a mester lelépett a pénzzel. Te is ott voltál, amikor bekötöttük a villanyt, és végre felkapcsoltuk a csillárt a nagymama fotója alatt. Három tacskó. Három tacskó azon a parkettán. Az első héten tönkreteszik.
– Hát nem mindegy? – csattant fel Ágota. – Parketta! A család előrébb való, mint egy padló!
Lili a szemét a férjére szegezte. Gergő újra a telefonját bámulta, ezúttal az asztallap alatt, mintha ott választ kereshetne valamire.
– Nem – mondta Lili, és a szó úgy csattant a levegőben, mint egy pofon. – Nem költözik be senki. Holnap jön a bérlő, egy könyvtáros hölgy, akinek nincs kutyája és nem dohányzik. Aláírjuk a szerződést, és kész.
Ágota arca megfagyott. A teasütemény, amit épp a szájához emelt, megállt a levegőben.
– Gergő – fordult a fiához –, te ezt hallod? A feleséged kidobja a családodat az utcára karácsony előtt.
Gergő kinyitotta a száját, de Lili megelőzte.
– Gergő, kérlek, mondd ki. Mondd ki, hogy ezt te is így látod.
A konyhában megállt a levegő. A hűtő motorja felbúgott, aztán elhallgatott. Az utcáról beszűrődött egy villamos csikorgása a Thököly útról.
– Hát… – nyögte ki Gergő. – Szerintem egy hónapot kibírnánk…
Lili nem válaszolt. Lecsatolta a kötényt, óvatosan összehajtotta, és betette a fiókba. Aztán kiment a konyhából.
Másnap reggel Lili a Bazilikánál találkozott a könyvtáros hölggyel, egy szemüveges, halk szavú nővel, aki azonnal beleszeretett a lakásba. A szerződést aláírták, a kulcsokat átadták. Lili megkönnyebbülten lépett ki a kapun, és a Bazilika előtti téren megállt egy percre, nézni a turistákat és a galambokat. December eleje volt, a Krisztkindl vásár faszerkezetei már álltak a téren, forralt bor illata szállt a levegőben.
Aztán a telefonja megrezgett.
Üzenet Rékától, a szomszéd nénitől:
„Lili lelkem, ne haragudj, hogy zavarlak. Nálad valami buli van? Tegnap óta ugatnak a kutyák és a folyosón füst van, mint egy kocsmában. A gangon már nem lehet átmenni a lábtörlőtől a ti ajtótokig. Szólj rájuk, légy szíves, mert a férjem asztmás!”
Lili háromszor olvasta el az üzenetet. A telefonja megremegett a kezében, és a Bazilika tornyai hirtelen nagyon közelinek tűntek, mintha rá akarnának dőlni. Nem hívta Gergőt. Felesleges lett volna.
A táskájában ott lapult a pótkulcs. A másik példány tegnap este óta nem volt a zuglói lakás kulcstartóján. Gergő azt mondta, biztos a munkahelyén hagyta. Lili most már tudta, hol van az a kulcs.
Harminc perc múlva a gangon állt. Már a lépcsőházban érezte a szagot. Hideg cigarettafüst, rántott sajt, és az a nehéz, fülledt állatszag, ami hosszú évek alatt ivódik bele a függönyökbe. A saját lábtörlője előtt valami sárga tócsa terjengett.
Benyitott.
Amit odabenn látott, azt később sem tudta szavakba önteni. A heringbone parkettán végig húzódó mély karmolások, mintha valaki szögesdrótot húzott volna rajta. A fal mellett, a nagymamától örökölt sárgaréz kilincs alatt egy lerágott sarok, ahol a vakolat is hiányzott. A nappali közepén, a bordó bársony kanapén három apró, vörös tacskó kergette egymást, és az egyik épp a párnába mélyesztette a fogát.
A konyhából Rádió 1 szólt, és sercegett az olaj. A konyhaasztalnál egy borostás, kinyúlt trikós férfi ült, és kártyát vetett.
– Szia, hugica! – köszönt fel sem nézve. – Irma, főzzél már egy kávét Lilikének!
A konyhából testes, kötényes asszony lépett ki, kezében egy serpenyővel.
– Jaj, Lili, de jó, hogy jössz. Nincs véletlenül nálad egy kis ecet? Mert a halhoz kéne, de nem találtam a kamrában.
Lili becsukta maga mögött az ajtót. A zár tompa kattanással zárult.
– Maguk most azonnal összepakolnak – mondta. A hangja nem remegett. – Maguk, a kutyák, és ez a rettenetes serpenyő. Tizenöt percet adok.
A borostás férfi – Laci bácsi, az imádott Laci bácsi, aki a háború után szenet hordott – felnézett a kártyából.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy ez a lakás az én tulajdonom. Ágota nem adhatta oda maguknak, mert semmi köze hozzá. Ha tizenöt perc múlva nem tűnnek el, hívom a rendőrséget.
Irma néni a szívéhez kapott.
– De kislányom, hiszen a család vagyunk!
– Az én családom nem karmolja szét a parkettámat és nem hagy tócsát a folyosón – felelte Lili. – Tizennégy perc.
Laci bácsi arca elsötétült. Felállt, és az asztalra csapott.
– Te aztán beszélhetsz! Gergő anyádnak adta a kulcsot! Ő mondta, hogy nyugodtan, mert te is beleegyezel. Ő azt mondta, ez közös vagyon!
Lili szeme sem rebbent. Elővette a telefont.
– Közös vagyon? – ismételte. – Ez a lakás az én nevemen van. Különvagyon. Házasság előttről. És ezt Gergő pontosan tudja. – Megnyomta a hívást. – Tizenkét perc.
A rendőrség megérkezett. Laci bácsi és Irma néni kétségbeesetten hadonásztak, az egyik rendőr elkérte a tulajdoni lapot. Lili a telefonján már előre megnyitva tartotta a digitális másolatot, és odamutatta. „Az én kizárólagos tulajdonom, házasság előtti különvagyon” – ismételte nyugodtan. A rendőr bólintott. Laci bácsi ordított, hogy ide be vannak jelentve, mire a rendőr félbeszakította: a bejelentés nem jogosít fel a bentlakásra a tulajdonos engedélye nélkül. A kutyák ugattak, a szomszédok kijöttek a gangra. Lili nem kiabált. Csak állt a nappali közepén, a meggyalázott parkettán, és figyelte, ahogy a rokonok bepakolják a bőröndjeiket, a tacskókat pórázra kötik, és kivonulnak az életéből.
Aztán felhívta Gergőt.
– Gyere a Bazilikához. Most.
Gergő fél óra múlva futva érkezett. Ágota a nyomában lihegett – Laci bácsi biztos neki is szólt. A nő szinte berobbant a lakásba.
– Hogy merted?! – üvöltötte. – Kidobtad a testvéremet a kutyákkal együtt, decemberben, a fagyba! Milyen ember vagy te?!
Gergő némán állt a nappali közepén, és a lerágott falat, a tócsát, a szétszaggatott párnát nézte.
– Gergő – szólalt meg Lili halkan. – Ma reggel azt mondtad, a kulcsot a munkahelyeden hagytad.
Ágota közbe akart vágni.
– Én vettem el a kulcstartóról, amikor fürödtél! Gergő nem is tudott róla!
Gergő erre felkapta a tekintetét.
– Ezt ne mondd, anya! – csattant fel. – Azt mondtad, Lili beleegyezett! Azt mondtad, megbeszélted vele, és csak a kulcsot felejtette odaadni!
A levegő megfagyott. Ágota szája tátva maradt, majd lassan elvörösödött az arca.
– Gergő… te tudtad. Te adtad ide a kulcsot – mondta Lili, és a hangja olyan volt, mint a jég.
– Igen – mondta ki halkan Gergő. – Azt hittem… anya azt mondta, te is igent mondtál.
– Hazudott – felelte Lili. – És te elhitted. Vagy el akartad hinni.
Ágota felhördült.
– Én csak a családnak akartam jót tenni!
– Elég! – Gergő hangja betöltötte a szobát. Olyan erővel, hogy Ágota megtorpant. – Anya, most menj haza.
– De hát…
– Most!
Ágota megfordult, és kiviharzott. Az ajtó becsapódott mögötte, és a csillár megremegett.
Gergő lerogyott a tönkretett kanapéra. A kezébe temette az arcát.
– Újracsináltatom a parkettát. Kifizetem a tisztítást. Bármit megteszek.
Lili sokáig állt előtte, és figyelte ezt a férfit, aki két nap alatt háromszor árulta el. Aztán leült mellé, és megfogta a kezét.
– Gergő. Választhatsz. Vagy a család, amit velem alapítottál, vagy az anyád örökös játszmái. Nincs középút.
Gergő felegyenesedett. A szeme vörös volt, de az arca kemény.
– Te és én – mondta.
Két hét múlva a parketta újra ragyogott. A mester, akit Gergő a saját félretett pénzéből fizetett ki, hibátlan munkát végzett. A könyvtáros hölgy boldogan költözött be. A karácsonyt Lili és Gergő kettesben töltötték, a zuglói lakásban. Lili a tulipános kötényt viselte, és a nagymama fényképét a szoba középső polcára tették, mécsessel. Gergő hozta be a bejglit, és szó nélkül töltötte a pezsgőt – idén nem csengett senki telefonja, hogy mit és miképp kellene csinálni.
Ágota nem jött el. Nem is hívta őket. Gergő kapott tőle egy SMS-t január elsején: „Boldog új évet a feleségednek is.”
Aztán februárban, egy hideg reggelen Gergő nevetve jött be a konyhába, a telefont a kezében tartva.
– Képzeld, anya írt. Megint.
Lili a kávéját kevergette a Bazilika sziluettjét ábrázoló bögrében, amit még a nagymamája vett neki a bolhapiacon.
– Mit akar?
– Azt kérdezi, nem mennénk-e le hétvégén Balatonfüredre, segíteni takarítani a nyaralóban. Vendégek jönnek tavasszal.
Lili felvonta a szemöldökét.
– És mit válaszoltál?
Gergő elmosolyodott, és megmutatta a telefon képernyőjét. Az elküldött üzenet így szólt:
„A hétvégénk sajnos üresen áll, de wellnessezni megyünk. Fogadj takarítónőt. Puszilunk.”
