Három hetet töltöttem a hévízi gyógyfürdőben. A lábam már egészen rendbe jött, és titokban azt reméltem, hogy a lelkem is. Amikor megálltam a lakásom ajtaja előtt Tatán, a kulcs nem fordult el a zárban.
Új volt a zárbetét. Az ujjaim hamarabb felfogták, mint az agyam. Próbáltam mégegyszer, háromszor, ötször. Semmi.
Felhívtam Zoltánt, a fiamat. „Anya, már itthon vagy? Várj, Virág mindjárt hozza a kulcsot, öt percre lakunk innen” – mondta könnyedén, mintha csak a tejért ugrott volna le valaki a boltba.
Tizenöt perc múlva megjelent a menyem. Mosolygott, kezében egy szívecske alakú kulcstartó, benne a vadonatúj kulccsal. „Tessék, anyuka. Lecseréltük, mert a régi már nagyon akadozott. De várjon, ne jöjjön még be, hadd kapcsoljak villanyt.”
Elsuhant mellettem az előszobában. Nem a villanyt kereste. Megállt a sötétben egy, két, három másodpercre – mintha ellenőrzött volna valamit, amit nem szabad észrevennem. Aztán kattant a kapcsoló.
Az előszoba ugyanolyan volt. A konyha is. Megkönnyebbültem. De amikor benyitottam a nappaliba, a lábam a küszöbhöz ragadt.
A fotel. Az a bordó, bőr fotel, amit még a nyolcvanas években vettünk a Váci utcában – nem volt sehol. Ahogy az a nehéz tölgyfa dohányzóasztal sem, amit István annyira szeretett. Este oda tette a kávéját, a pipáját, meg az újságot, és a szélét mindig telefirkálta apró, szögletes betűivel, amiket csak én tudtam elolvasni.
A fal, ahol a horgászós képünk lógott a Balatonról – üres. Frissen festve, valami halványszürkére, amit álmomban sem választottam volna. A festékszag még csípte az orromat.
„Hol van István asztala?” – kérdeztem halkan.
Virág tapsolt egyet. „Meglepetés, anyuka! Zoltán mondta, hogy mennyire utálja már ezt a régi szobát. Sötét volt, poros, alig lehetett takarítani. Felújítottuk! Lett új kanapé, kifestettük, még függönyt is vettünk. Nézze, milyen szép!”
Nem a függönyt néztem. Azt a helyet néztem, ahol a dohányzóasztal állt. A parkettán látszott egy halványabb négyszög – a bútor nyoma, amit huszonöt év alatt nem ért napfény.
„Hol vannak a holmik? Az asztal, a fotel, a kép?” – kérdeztem újra.
„Biztos a pincében” – felelte Virág, de a szeme elárulta. Gyorsan balra nézett, ahogy a lánya, Rózsika is szokott, amikor a csokit keressük és nem akarja bevallani, hogy megette. „Zoltán elintézte.”
Hatvankilenc éves vagyok, Mária. Harmincöt évig dolgoztam szülésznőként a tatabányai kórházban. Kezeim között több ezer gyerek született. Azt hittem, ismerem az embereket. Azt hittem, meg tudom különböztetni a szeretetet a ravaszkodástól. De azon az estén ott álltam egy olyan szobában, ami nem is hasonlított az otthonomra, és semmit sem értettem.
Felhívtam Zoltánt.
„Fiam, hová tűnt apád dohányzóasztala?”
Csend. Hosszabb a kelleténél. „Anya, az ócska volt már. Virágnak igaza van, olyan volt a lakás, mint egy múzeum. Kaptál egy új kanapét, ortopéd, a derekadnak. Tényleg csak jót akartunk.”
„Nem a kanapéról kérdeztelek. Hanem apád asztaláról.”
„Elvittük… a lomtalanításra.”
Lomtalanítás. Az az asztal, aminál István ült minden este harminc éven át. Amelynek a felső fiókjában a régi, elsárgult leveleimet őriztem tőle, amiket akkor írt, amikor kétévente járt haza a miskolci gyárból. Ceruzával írta, mindig ugyanarra a kockás papírra. A dátumok a bal sarokban. A szavak, amiket utoljára azelőtt olvastam, mielőtt eltemettem.
Levelek. A fiókban a levelek is benne voltak.
„Zoltán – mondtam, és a hangom egyszerre volt kemény és remegő –, mi van a levelekkel? Azt a fiókot kiürítettétek?”
Újabb csend. Ez már hosszabb volt. Nagyon hosszú.
„Nem tudom. Virág valószínűleg átnézte, mielőtt elvitték. Anya, régi papírok, számlák, semmiségek…”
„Azok nem számlák voltak, Zoltán. Azok apád utolsó szavai voltak hozzám.”
Letettem. Nem vártam választ.
Leültem az új, rugózó kanapéra. Idegen volt. A mi régi fotelünkben volt egy horpadás az én oldalamon és egy Istvánén. A halála után sem ültem soha az ő helyére. Most nem voltak oldalak. Csak egyetlen, tökéletesen sima felület. és az üresség.
Kinyitottam az egyetlen bútort, ami megmaradt: az éjjeliszekrényt. A régi családi album – megvolt. Azt legalább meghagyták. Két napig kerestem a holmijaimat. Végigjártam a pincét, a garázst, az utca végi hulladékgyűjtő szigetet. Semmi. Se asztal, se fotel, se kép. És főleg se levelek.
Harmadnap átmentem Virághoz. Rózsika a szobájában játszott, Zoltán dolgozni volt. Letett elém egy csésze teát, aztán babrálni kezdte a cukortartót.
„Virág, muszáj tudnom. Mit csináltatok a fiók tartalmával?”
Kerülte a tekintetemet. Felállt, mintha a vízforralóért nyúlna, de az már nem forrt. „Anyuka, higgye el, azt hittem, régi kacatok. Papírok. Ki tartogat ma régi papírokat? Minden a telefonban van.”
„Azok a levelek férj és feleség között íródtak. Az én egyetlen nyelven, amit értettem, amikor ő már nem volt itt. Mit csináltatok velük, Virág?”
A menyem elsápadt. Nem színlelte. Láttam már elég női arcot a szülőszobában, a halálos ágyaknál és a hazugság pillanataiban. Most a rettenetét láttam: rájött, hogy jóvátehetetlent tett.
„Én… csak gyorsan átfutottam. Láttam, hogy régi levelek, de azt hittem, talán valami elintéznivaló… Anyuka, annyira sajnálom. Azt mondtam Zoltánnak, hogy csak a bútorokat visszük. De ő azt mondta, a fiók tele van limlommal, és hogy ürítsem ki. Én meg… az egész papírzsákot bedobtam a gyűjtőbe. Múlt héten volt a lomtalanítás.”
A tea meg se hűlt. Én fagytam meg.
„És mi volt a terv?” – kérdeztem, és meglepődtem, milyen nyugodt a hangom. „A ‘felújítás’ után?”
Virág szája remegett. „Zoltán azt mondta, hogy a nappali túl nagy magának egyedül. Hogy nekünk meg olyan kicsi a lakás. Ő csak… anyuka, ő csak annyit mondott, hogy ha már úgyis alig tölti otthon, és szeret az unokájával lenni, talán idővel Rózsika beköltözhetne abba a szobába néhány napra. Csak hogy ne legyen üres. Hogy legyen ott élet.”
Tehát nem meglepetés volt. Hanem előkészület. Útvonal-tisztítás. Először a fotel. Aztán az emlékek. Aztán fél év múlva egy kérdés, amire már nem lehet nemet mondani. És egy év múlva a szoba, a lakás, az életem – az övék.
Nem mondtam ki. Csak álltam, és néztem ezt a nőt, aki a fiam felesége, az unokám anyja, és aki darabokra szedte a múltamat, hogy helyet csináljon a saját jövőjének.
Hazamentem. Beültem a konyhába, ahol még a mi régi asztalunk állt, és vártam, míg besötétedik. Aztán felálltam, elővettem a telefont, és felhívtam azt az embert, akitől István halála óta nem hallottam: Lászlót, a férjem egyetlen igaz barátját, aki most Győrben él.
„Mária? Történt valami?” – kérdezte ijedten.
„László, te még emlékszel, amikor István azokban az években, amíg Miskolcon dolgozott és én Tatán voltam egyedül Zoltánnal, leveleket írt? Neked is szokott írni?”
„Hogyne írt volna” – nevetett fel szomorúan. „Minden hónapban. Ő volt az egyetlen ember, aki képes volt papírra vetni, hogy mennyire hiányzol neki. Hogy mennyire gyönyörűnek lát, ahogy a kisfiatokat neveled. Azt írta, ha vége a szerződésének, soha többé nem hagy el benneteket.”
Könnyek. Harmadjára aznap. De most a megkönnyebbüléstől.
„László, kérlek… megvannak még ezek a levelek?”
„Persze. Egy cipősdobozban az ágy alatt. Miért, a tieid?”
„Virág… a menyem… kidobta őket. A lomtalanításnál.”
László sokáig hallgatott. „Holnap reggel indulok. A saját kezemmel adom oda őket, Mária. Ez az a doboz, amit soha nem engedtünk volna ki a családból.”
Másnap délután a kezemben tartottam a férjem kézírását. Nem az eredeti példányokat, azok elmentek. De a szavait. A gondolatait. Azt, ahogy egy 1983-as, csütörtöki levélben azt írta: „Laci, a feleségem ma megint éjszakás a kórházban. Amikor reggel hazajön, olyan fáradt, mégis, a szeme ugyanúgy csillog, mint amikor először megláttam a Velencei-tó partján. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.”
Felhívtam Zoltánt. Nyugodtan, kiabálás nélkül mondtam el neki három dolgot.
Először is: soha többé senki nem léphet a lakásomba, ha én nem vagyok ott, hacsak nem ég a ház. Másodszor: semmilyen felújítást, átrendezést, „meglepetést” nem kérek. Ha egy szék görbén áll, hát álljon görbén. Az én székem. Az én görbeségem.
Harmadszor: Rózsika minden nap jöhet a nagymamájához. De hogy mikor alszik itt, és mennyi időt tölt itt, azt én döntöm el, nem a menye.
Zoltán a vonal túlsó végén hallgatott. Aztán ennyit mondott: „Anya, sajnálom. Igazad van.”
Semmi „de”. Semmi kifogás. Talán mégis sikerült valamit megtanítanom nekem.
Az új kanapé még mindig a nappaliban van. Nem kértem, hogy cseréljék ki – a régi tényleg használhatatlan volt. De a régi dohányzóasztal helyét, azt a fakó négyszöget a parkettán, ami lassan eltűnik, még mindig nézem esténként.
Zoltán Rózsikával jön vasárnaponként. Virág otthon marad, azt mondja, pihen. De tudom, hogy szégyelli magát. Idővel majd túlleszünk rajta. Idővel leül majd velem a konyhába, és beszélgetni fogunk, mint két felnőtt nő. Talán egy hónap múlva. Talán egy év múlva.
Nem sietek. Hatvankilenc éves vagyok, és egész életemben türelmet tanultam. A szülőszobán, a haldokló férjem ágyánál, és most itt, a konyhaasztalnál, ami még a miénk. A zsebemben László levelével, amiből megtudtam, hogy a férjem emlékezete mégsem veszett el. Csak átkerült egy cipősdobozba, egy barát ágya alá, és onnan vissza hozzám.
