Gábor nagyot csapott a hűtőajtóra, hogy a mágnesek is lepotyogtak róla.
— Még egy szem túrós csusza sincs itthon. Ez valami vicc? — morogta a konyhapultnak támaszkodva.
Zsófia az asztalnál ült, a laptopja előtt görnyedt, és épp egy határidős riportot próbált befejezni. Miután elaltatta a hatéves Emmát, legalább másfél órája csak a száraz adatokat bámulta.
— A sütőben van a rakott krumpli, mindjárt kiveszem — mondta anélkül, hogy felnézett volna. Hangja fáradt volt, de türelmes.
— Rakott krumpli? — Gábor felröhögött, de a nevetésében egy szemernyi vidámság sem volt. — Én tíz órát lehúztam a telepen, nekem ne ilyen menzás moslékot akarj feltálalni!
Zsófia lassan lecsukta a laptopot. Tudta, hogy innentől úgysem fog tudni dolgozni.
— A fizetésemből erre futotta a hónap végén. Ha nem tetszik, nyugodtan ugorj le a közértbe.
— A te fizetésedből? — Gábor szeme résnyire szűkült. — Anyám mindig is megmondta, hogy egy rendes nő a háztartást kézben tartja. Bezzeg nálunk a feleség a kanapén mereszti a szemét a gépébe.
Zsófia felállt. Az utóbbi egy évben egyre gyakrabban repkedtek az ilyen mondatok, és ezek mindig úgy kezdődtek: „Anyám mindig is megmondta…”. A nő torkát fojtogatta a düh, de próbált nyugodt maradni.
— Én is dolgozom, Gábor. Néha még többet is keresek, mint te, emlékszel? És a háztartást is én viszem. A gyereket is én hordom zongorára meg úszásra. Te mikor voltál utoljára szülői értekezleten?
— Ne forgasd ki a szavaimat! — Gábor hangja megkeményedett. — A nő dolga, hogy meleg étellel várja haza a férjét. A rakott krumpli az dödölle, nem vacsora. Hol a rendes rántott hús? Hol a süti? Semmi. Ennyire vagy képes.
— Rendes rántott hús? — Zsófia keserűen felnevetett. — Akkor hol a rendes bevasárlás? Mert amit a múlt héten a hűtőbe tettél, az a semmi. Az elmúlt fél évben egy fillért nem adtál bele a konyhapénzbe. Mindent az én béremből oldok meg.
— Te pontosan tudod, hogy segítenem kell anyáméknak, hogy kihúzzák valahogy a nővéremet a válásból. Viki egyedül maradt két gyerekkel. Nekem ez most kötelességem.
— Viki? — Zsófia hangja megemelkedett. — Viki sosem dolgozott egy percet sem. A férje eltartotta, most meg anyád tartja el, a te pénzedből. Ti ezt komolyan gondoljátok? Nekem is van gyerekem, Gábor! Emmának is kell új cipő, torna cucc, tanszer. Neked erről fogalmad nincs, mert egy árva számlát nem fizettél ki tavaly karácsony óta!
— Anyám szerint te mindig is ilyen anyagias voltál — sziszegte Gábor. — Csak a pénzen jár az eszed.
— Anyád alig egy éve veszítette el apádat, és én sajnálom. De az nem mentség arra, hogy a családodat éheztesd. Hová tűnik a te fizetésed? Mert én félreteszek a nyaralásra. Hogy el tudjunk menni végre együtt a tengerpartra. Te is, én is, Emma.
— Nyaralás? — Gábor úgy nézett rá, mintha Zsófia az őrjítő gombát ette volna. — Azt akarod, hogy anyám egyedül üljön itthon, miközben Vikiéknél is ég a ház?
— Van nővéred, és bőven felnőtt. Majd ő segít anyádnak. Te a férjem vagy, és Emmának az apja. Ha ez túl bonyolult, akkor ne gyere haza.
Gábor arca elsötétült. Szó nélkül fogta a dzsekijét, és az éjszaka közepén elviharzott.
De a történet nem ért véget. A hallgatása három napig tartott: se hívás, se üzenet. Aztán a semmiből, egyik este beállított, mintha mi sem történt volna.
— Anyám elviszi Emmát a hétvégére a Vidámparkba. Kettesben maradhatnánk — mondta, és nyújtotta a kezét, mintha a nagy kibékülés jelenete következne.
Zsófia nem fogadta el a békülő gesztust. Helyette leült, és keresztbe fonta a karjait.
— Emma soha életében nem volt anyádnál hétvégére. Még egyetlen születésnapjára sem jött el. Miről beszélsz?
— Hát… most úgy hozta ki a lépés, hogy… — Gábor dadogott, a szeme idegesen rebbent.
— Hagyjuk. Azt mondod, anyádnak segítesz. Jó. De mit csinálsz te éjszakánként? Mert a fizetésed nem itt köt ki, és te sem alszol itthon hetek óta.
— Segítek neki fizikailag is. Nehéz neki egyedül a nagy házban — hadarta Gábor.
— Akkor mondd meg neki, hogy költözzön össze Vikivel. Te pedig tisztességesen járd haza a pénzed. Vagy azt hiszed, hogy én ezt a végtelenségig tűrni fogom?
— Ha ez így megy tovább, Zsófi, el fogsz veszíteni — jelentette ki Gábor drámai pátosszal.
— Már elveszítettelek — válaszolta Zsófia halkan. — Menj, és ne gyere vissza, amíg fel nem fogod, hogy a családod itt van. Vagy ne is gyere vissza.
Gábor ismét elment. Ezúttal a ruháit is vitte. Zsófia hetekig csak a távolsági busz ablakából látta őt, amikor véletlenül összefutottak a Körúton.
A nyár beköszöntével Zsófia a félretett pénzéből megvette a jegyeket a tengerpartra. Felhívta Gábort, és udvariasságból megkérdezte, tart-e velük. A férfi az utolsó pillanatban lemondta; azt mondta, nincs pénze.
A tenger csodálatos volt, Emma életében először látott homokvárat építeni, Zsófia pedig tíz nap után végre fellélegzett. Aztán csörgött a telefon.
Édesanyja, Ilona rosszul lett. Agyvérzés gyanújával szállították be a Szent János Kórházba. Zsófia egy órán belül a repülőtéren volt, és a legkorábbi járattal Budapestre utazott.
A lakásba hajnali háromkor érkezett meg. Emma a karjában aludt. Zsófia a sötét előszobában lerúgta a cipőjét, és a nappaliba botorkált, ahol félhomály derengett. Egy bekapcsolva felejtett olvasólámpa, a dohányzóasztalon két borospohár.
A hálószoba felől neszezés hallatszott. Aztán az ajtó résnyire nyílt, és Gábor jelent meg. Haján kócosan lógtak a tincsek, pólója gyűrött volt. Amikor meglátta Zsófiát, szinte hátra tántorodott.
— Te… ti… már hazajöttetek? Azt hittem, még egy hetetek van… — hebegte.
— Anyám kórházban. Holnap bemegyek hozzá. De most, Gábor, ki van nálunk?
A kérdésre a hálószoba ajtajában feltűnt egy fiatal, kócos nő. Nagyjából huszonöt lehetett, Zsófia kedvenc selyemköntösében pompázott.
— Ez itt… szóval ő itt Dóra — nyögte ki Gábor. — Barátilag alszik itt, mert nincs hol…
— A selyemköntösömben? — Zsófia hangja jéghidegen csengett. — Dóra, öltözz fel, és tűnj el innen.
— Várj egy pillanatot! — a lány hirtelen kihúzta magát, és most már pimaszul állt a folyosón. — Gáborral együtt vagyunk, ha nem tűnt volna fel. Gyereket várok tőle. Itt fogunk lakni.
— Dóra, kérlek, ne most… — Gábor arca sápadt volt, mint a meszelt fal.
— Itt fogtok lakni? Az én közös lakásomban? — Zsófia mosolya éles volt, mint a penge. — Én a felesége vagyok. Aki szerencsére holnap első dolgomként be fog adni egy keresetet a bíróságra. Válás, vagyonmegosztás, gyerektartás. Megvan a teendőitek: csomagoljatok, és irány a mama. A tiéd, Gábor, nem az enyém.
— De hiszen Gábor anyja utál engem — fakadt ki Dóra. — Már az első találkozáskor kidobott a lakásából, hogy én csak a fiára hajtok… — a lány pimaszsága hirtelen rémületté olvadt át.
— Engem is utált — felelte Zsófia nyugodtan. — Szerinte én voltam a rossz feleség, aki nem tud főzni, és mer anyagi függetlenséget kívánni. Most te jössz. Sok szerencsét a jövendő anyósoddal. És most mindketten húzzatok el. Három percetek van.
A szavai pontosak voltak, mint a katonai parancs. Dóra zokogásban tört ki, Gáborhoz fordult, de a férfi most zöldellt a rettenettől.
— Te azt hazudtad, hogy már rég elváltál, és a lakás a tiéd! — sikította a lány, miközben a párnáját és két nejlonzsáknyi holmit kapkodott össze. — Mit csináljak a gyerekkel?
— Ajánlom figyelmedbe a mama Gábort — Zsófia fáradtan dőlt az ajtófélfának, miközben a gyerek a kanapén nyugodtan aludt. — Most pedig kifelé.
Gábor úgy ment ki a lakásból, mint akit fejbe vertek. Az ajtóban még visszafordult, de a nő rá sem nézett.
Másnap Zsófia tényleg benyújtotta a keresetet. Válás közös megegyezéssel, a vagyon fele-fele arányban, gyerektartás és kizárólagos lakáshasználat a kiskorú gyermekkel maradó félnek. Gábor üzengetett, próbált volna alkudni, de Zsófia soha nem egyezett bele a részletfizetésbe.
— Add el a részed nekem — ajánlotta Zsófia hidegen, amikor Gábor az utcán megszólította. — Vagy a bíróság piaci áron elárverezi a lakást, és osztozunk a roncsértéken.
A lakáspiac épp akkor zuhant, a vevők eltűntek. Gábor végre rájött, hogy a luxuséttermi vacsorák helyett most albérletre hajt a szeretőjének, akit a húgával és az anyjával együtt épphogy megtűrt az önkormányzati garzon. Dóra naponta hánytorgatta fel neki, hogy lakás nélkül ő nem szüli meg az utódot. Végül az asszony közölte a férjével, hogy hajlandó kivásárolni a tulajdonrészét. Gábor aláírta a papírokat, és a bankszámlájára megérkezett az összeg.
Úgy tűnt, minden rendeződik. Gábor fizette a gyerektartást, és Emma az édesapjával kéthetente találkozott a közeli fagyizóban. Zsófia lassan kezdte újraépíteni az életét, amikor a sors újabb lapot osztott.
Két év telt el.
Zsófia autóimmun betegsége váratlanul fellángolt. A szervezete megtámadta a saját ízületeit. Először csak fájt a lába, aztán elzsibbadt, aztán nem bírt felkelni az ágyból. A műtét négy órán át tartott, és hetekig az intenzíven feküdt. Az orvosok nem tudták megmondani, hogy valaha járni fog-e még.
Akkor Gábor kilépett a munkahelyéről. Fizetés nélküli szabadságra ment, és beköltözött hozzájuk. Ő vitte Zsófiát a rehabilitációra, ő ette meg a kórházi trutyit, és ő fürdette meg, amikor az asszony még a kanalat sem tudta a kezébe venni. Emma meseolvasását és házi feladatát is Gábor ellenőrizte, és mellette éjszakánként, a kórházi fotelben ülve távmunkázott.
Hat hónap leforgása alatt a férfi, aki egykor a rakott krumplin pattogott, most szenvtelen arccal mosta fel a padlót, és mézeskalács-figurákat sütött a lányával, amíg Zsófia a kanapén gyógytornázott.
Amikor az asszony végre magától kisétált a konyhába, és csinált magának egy kávét, Gábor a sarokban állt, és csendben sírt.
Aznap este a férfi összepakolta az edzőtáskáját.
— Most már jól vagy — mondta halkan. — Mennem kell. Köszönöm, hogy itt lehettem veletek.
Az előszobában állt, és nem nézett fel. Kezében a slusszkulcs.
Zsófia a kanapén ülve nézte őt. Látta a halántékán kidagadó ősz hajszálakat, a szeme alatt a karikákat, az ujjait, amik még remegtek a hat hónapnyi ápolás emlékétől.
A férfi elfordult, a bejárati ajtóhoz lépett.
— Gábor… — Zsófia hangja megállította.
A férfi háta megfeszült.
— Maradj — mondta Zsófia. — Én megbocsátottam.
A kulcs koppanva esett a földre. Gábor lassan visszafordult, és először, hosszú évek óta, egymás szemébe néztek.
— De a túrós csuszát te fogod megcsinálni — tette hozzá Zsófia, és halvány mosoly suhant át az arcán.
Gábor letette a táskát, átvágott a szobán, és átölelte őt. A homlokát a nő hajába temette, és most nem szólt semmit, mert a szavak soha nem lettek volna elegek.
