Márta akkor fogta fel igazán, hogy a lánya komolyan elmegy, amikor meglátta a dobozt a bögrékkel. Dóra mindig is könnyedén bánt az edényekkel, télen-nyáron karácsonyi mintás csészéből itta a kávét, sosem törődött azzal, hogy porcelán vagy kerámia, és egyáltalán nem bánta, ha levert egy fület. Most viszont minden egyes bögre újságpapírba csomagolva, gondosan elrendezve sorakozott a kartondoboz alján. Még a repedt zöld is, amelyikről Márta már legalább százszor mondta, hogy ideje kidobni. A nappaliban több doboz állt, Dóra éppen a könyveket pakolta. Miskolcról Budapestre költözött, harmincegy évesen egy marketingügynökségtől kapott állásajánlatot, és a belváros szélén bérelt egy kis lakást. Márta tudta, hogy a felnőtt gyerekek néha másik városba mennek, de ez a tudás nem akadályozta meg abban, hogy félóránként ne kérdezze meg, mindenre gondolt-e.
Odahordta az összes praktikát: tartalék kulcsokat, összehajtogatott esernyőt, egy dossziét a fontos iratok másolatával, és egy cetlit a környékbeli patikák telefonszámával. Még a háziorvosról is kinyomtatott néhány véleményt az internetről, mert az a közelben volt. Dóra először köszönte, aztán már csak rövid válaszokat adott, végül estefelé megkérte, hogy üljön le nyugodtan, és ne segítsen tovább. Márta ráült egy becsomagolt bőröndre, és nézte, ahogy a lánya ragasztja a dobozokat. Csupa hibát látott: a hajszárító a cipők mellett hever, a könyvek túl szorosan sorakoznak, a törékeny holmi dobozára nem írta rá, hogy vigyázni kell.
— Ugye hívsz majd minden este? — szakadt ki belőle.
Dóra lassan emelte fel a fejét, és azt mondta, hogy hívni fog, de nem minden este. Az új munkahelyen sokáig bent kell maradni, szeretne ismerkedni a kollégákkal, bejárni a várost. Márta úgy érezte, a lánya sorban sorolja azokat a tevékenységeket, amiben az anyja csak akadály.
A vasútállomáson háromszor ellenőrizte a jegyet, a kalauztól megkérdezte, pontosan mikor zárják a vagont, és Dórát felszólította, hogy idegen állomásokon ne szálljon ki, és ne fogadjon el élelmiszert az útitársaitól, mintha a lánya nem két és fél óra alatt tenne meg a Budapest—Miskolc távot, hanem valami veszélyes expedícióra indulna. Beszállás előtt Dóra átölelte, és csendesen annyit mondott, van egy kérése. Egy hónapig ne érkezzen váratlanul, ne telefonáljon naponta ötször, és ne érdeklődjön felőle a kollégáin, a főbérlőn, a közös ismerősökön keresztül. Ha segítség kell, majd szól.
Márta elhúzódott.
— Zavarlak?
A lánya lehunyta a szemét, mintha pont ettől a mondattól félt volna a legjobban. Azt magyarázta, hogy nem zavarja, hanem minden teret előre kitölt, és Dóra sosem érzi meg igazán, nehéz-e neki, mert Márta azonnal előrukkol a megoldással. A vonat hét perccel később indult. Rosszul váltak el.
Otthon a csöndre lett figyelmes. Dóra már évek óta külön élt, de csak a szomszédos kerületben. Bármikor átugorhatott egy lábas levessel, elvihette a vegytisztítóból a kabátját, segíthetett függönyt választani. A lánya útközben telefonált a munkából, szerződéseket mutatott, panaszkodott a szomszédra. Márta egyedül élt, mégsem érezte magát magányosnak: a napjait kitöltötte valaki másnak az élete. Most a telefonban egy hónapos feltétel lapult.
Az első nap könnyen ment. Küldött egy üzenetet: „Megérkeztél?” Dóra egy szóval válaszolt. Márta visszaírt: „Hívj, ha ráérsz.” Nem jött hívás. Másnap Budapesten esőt mondtak a meteorológusok. Márta megnézte a radarképet, látta a viharfelhőket, és tárcsázta a lányát. Mielőtt kicsöngött volna, kinyomta. Hiszen maga csúsztatta az összecsukható ernyőt a bőrönd oldalzsebébe. Harmadnap a hírekben azt olvasta, hogy a vízvezeték meghibásodott a fővárosban. A kerület nem egyezett, de a közelben volt. Felhívta a ház közös képviselőjét, bemutatkozott mint leendő bérlő, és érdeklődött, van-e víz. Amikor a férfi a lakásszámra volt kíváncsi, Márta letette. Szégyellte magát. De csak annyira, hogy senkinek ne mesélje el.
Dóra vasárnap jelentkezett. Lelkesen mesélt a munkáról, az albérletről, arról, hogy eltévedt a szupermarket felé. Márta várta a panaszt. A lányának legalább a hűtő zajára, a zár nehézkességére, a főnöke stílusára kellett volna céloznia. Nem érkezett panasz. Márta így maga talált hibát. Megkérdezte, miért nem hívott már villanyszerelőt a rozoga konnektorokhoz. Emlékeztette, hogy a lakcímkártyát feltétlenül cseréltesse ki. Azt tanácsolta, ne mosolyogjon annyit a kollégáknak, mert visszaélnek a kedvességével. A vonal túlsó végén csönd lett, aztán Dóra annyit mondott:
— Anya, már megint.
Ezt a két szót Márta évek óta hallgatta, és mindig igazságtalannak tartotta. A „már megint” azt jelentette, hogy a törődését hibává minősítik. Hűvösen fejezte be a beszélgetést, és a következő két napban direkt nem válaszolt azonnal az üzenetekre, hogy a lánya érezze, milyen az anyja nélkül. Dórát ez cseppet sem hatotta meg, küldte a képeket a városról: a rakpart, egy munkaasztal, egy macska a kapualjban. Az egyik fotón egy saját kezűleg összeszerelt polc állt, kissé ferdén, jobb oldalon alacsonyabban. Márta kinagyította a képet. Legszívesebben azt írta volna, hogy rossz tiplit használt, a polc le fog szakadni. Háromszor begépelte, aztán törölte. Éjjel azt álmodta, hogy a polc tényleg rázuhant a lányára. Reggel elküldött egy linket a megfelelő dübelekkel. Dóra szívecskét tett rá. Nem vásárolt semmit.
Egy hét múlva Márta a plázában találkozott Erzsikével, a volt munkatársával. Úgy adta elő a költözést, mintha a lánya hirtelen, őt hátrahagyva döntött volna. Erzsike a kávéját kavargatva hallgatta, majd megkérdezte, hogy Márta most mit szeretne kezdeni az életével. A kérdés tapintatlannak tűnt. Márta két éve ment nyugdíjba a postától, addig minden idejét Dóra lakásfelújítása, álláskeresése, sőt a cicájának allergiakezelése töltötte ki. A macska a volt férjnél maradt, a felújítás befejeződött, a munka meglett. Maradtak a könyvek, a televízió, az unokatestvér nyaralója, a szomszédasszonyok. De egyik dolognak sem volt sürgős szüksége Márta segítségére.
— Pihenek — felelte.
Erzsike felnevetett, és megjegyezte, hogy Márta már két éve pihen, csak éppen nagyon tevékenyen. Összekaptak. Nem komolyan, barátilag, de Márta korábban hazament, és útközben bevásárolt Dóra kedvenceiből: cukormentes joghurtot, sajtot, almát. Csak a pénztárnál jutott eszébe, hogy a lánya Budapesten van. A joghurtot maga ette meg, savanyú volt.
A tizedik napon felhívta a főbérlő. Márta a szerződéskötéskor adta meg a saját számát, és megkérte az asszonyt, minden gondról értesítse. A nő elmesélte, hogy a mosógép alól ázásról panaszkodtak, Dóra hívott egy szerelőt, mindent elhárítottak, de fizetni kellett. Márta egyszerre érzett rémületet és diadalt. Tessék. A lánya nem boldogult. Pénzt költött, a szomszédok elégedetlenek, az anyja meg utolsóként értesült. Tárcsázta Dórát, és már a köszönés előtt zúdította magából a szót. Miért nem telefonált? Milyen szerelő? Van-e számla? Ki igazolta az árat? Dóra előbb válaszolgatott, aztán csöndben maradt. Végül kiderült, hogy egy régi gumicső lyukadt ki. A tulaj visszautalta a pénzt. A szomszédoknak kára nem esett. Az egész baj két óráig tartott.
— Megoldottam, anya — mondta Dóra. — Nem volt tökéletes, de megoldottam.
Márta azt felelte, itt nem a képességről van szó, hanem a bizalomról. A lánya halkan visszakérdezett, hogy a bizalom miért mindig azt jelenti, hogy neki jelentést kell tennie. A beszélgetés megszakadt. Márta sokáig ült a konyhában. Előtte hevert a jegyzetfüzet, amelybe Dóra összes orvosának telefonszámát, a biztosítási határidőket, a fontos dátumokat írogatta. Az első oldalon még a lány egyetemi éveiből ott virított egy lista az ételekről, amiket nem szeret. Márta átlapozta a füzetet, és először nem gondoskodást látott benne, hanem egy óriási ellenőrző rendszert, amelyet gondos szeretetből épített. Minden telefonszám hasznos volt. Minden tanács jó lehetett. De az egész gépezet együtt nem hagyott helyet, hogy a lánya egyetlen hibát is tanú nélkül ejtsen. Ez a felismerés nem tette Mártát bölcsebbé. Ellenkezőleg, még sértettebbnek érezte magát.
Két napig nem hívta a lányát. Harmadnap bocsánatkérésre várt. Negyednap eldöntötte, hogy Dóra hálátlan. Ötödnap összecsomagolt egy szatyrot: házi kolbászt, meleg zoknit, egy vadonatúj mosógépcsövet és egy adag iratot. Vett egy vonatjegyet a reggeli budapesti járatra. Nem akart beleavatkozni, csak megnézni, rendben van-e minden. Majd odasétál, felhívja a pályaudvarról, meglepi. A lánya előbb megharagszik, aztán örül. A MÁV épületébe korábban érkezett. Leült a váróterem kijelzője alá, a szatyrot betette a lába közé. Körülötte emberek siettek gyerekekhez, szülőkhöz, barátokhoz. Senkinek sem kellett engedély, hogy szeresse a saját hozzátartozóit. Bejelentették a beszállást. Márta felállt, és hirtelen felrémlett előtte Dóra arca, amikor kinyitja az ajtót. Nem öröm volt rajta, és nem harag. Fáradtság. Ugyanaz a feszült kimerültség, amellyel a pályaudvaron egy hónapot kért. Márta megállt, miközben a tömeg bőröndökkel sodorta körbe. A kalauz felemelte a táblát. Valaki a háta mögött dühösen szólt, hogy ne álljon útban. De nem lépett tovább. A vonat nélküle indult el.
A váróterem padján újra kinyitotta a szatyrot. A kolbász illata keveredett az újságpapír szagával. Az új gumi a kellős közepén hevert, bizonyítékul egy bajra, amelyet már nélküle is megoldottak. Sírt, de nem azért, mert a lánya elköltözött. Hanem mert Dóra éveken át a saját életéhez kért jogot, és ő ezt mindig úgy hallotta, hogy el kell dobnia az anyját.
Hazament. A kolbászt odaadta a harmadik emeleti szomszédasszonynak, akinél az unokák vendégeskedtek. A mosógépcsövet visszavitte a barkácsboltba. A vonatjegyet kidobta, anélkül hogy lefotózta volna, vagy elmesélte volna a lányának mekkora áldozatot hozott. A hátralévő hetekben néhány szokatlan dolgot csinált. Jelentkezett egy úszótanfolyamra, pedig rettegett, hogy nevetségesen fest az úszósapkában. Elment a könyvtár olvasókörébe, ahol egy teljes estén keresztül nem osztogatott tanácsokat a vezetőnek. Segített Erzsikének fényképeket rendezni, de amikor végeztek, kitalált feladat nélkül felállt és hazaindult.
Az élet nem telt meg varázsütésre. Márta ideje nagy részében továbbra is unatkozott, és néha úgy érezte magát a telefonjával a kezében, mint egy régi rádió, amit elfelejtettek kikapcsolni. Dóra írogatott. Márta röviden válaszolt. Nem büntetésből, hanem mert gyakorolta, hogy ne biggyesszen instrukciót minden mondat végére.
A hónap utolsó napján este megszólalt a csörgő. Márta látta a nevet, és hármat várt, nehogy azonnal felvegye. Dóra boldogan számolt be róla, hogy letelt a próbaidő, a főnöke kisebb projektet bízott rá, a polc még mindig ferdén áll ugyan, de nem szakadt le, és hétvégén beszerez új tipliket. Márta hallgatta. A tanácsok ott tolongtak a torkában: milyen tiplit vegyen, melyik boltba menjen, hogyan tárgyaljon a fizetésemelésről. A tenyerét szó szerint a szájára szorította. A lánya elhallgatott, és megkérdezte, otthon minden rendben van-e. Márta elmondhatta volna, hogy majdnem engedély nélkül vonatra ült. Csinálhatott volna a nem-megtett utazásból érdemet, és begyűjthette volna a köszönetet. De akkor ez a hónap is olyan történetté vált volna, ami arról szól, mit tett az anya a lányáért.
Ehelyett mesélt az uszodáról. Arr, hogy az úszósapka mindenkin egyformán előnytelen. Az olvasókörben egy nőről, aki összekeveri Karinthyt Móriczcal, de annyira magabiztosan beszél, hogy az már szórakoztató. Dóra felnevetett, aztán azt mondta, hiányzik neki. Márta lehunyta a szemét. Erre a szóra várt, de most nem a győzelmet jelentette. Hiányozni lehet valakinek anélkül, hogy átadnánk neki az életünk irányítását.
— Te is hiányzol — felelte.
A lány megkérdezte, hazajöhet-e a következő hétvégén. Nem azért, mert probléma adódott. Csak úgy, haza. Márta körbenézett a nappalin. Azonnal elkezdett volna bevásárolni, ablakot pucolni, kérdéseket listázni, egy egész programot összeállítani. Érezte, hogy megindul benne a jól ismert gépezet, de megállította.
— Gyere — mondta. — Majd együtt eldöntjük, mit csinálunk.
Miután letette, nem kezdett el menüt írni. Ez nehezebb volt, mint leszállni a vonatról.
