Laura épp a Deák Ferenc téri aluljáróból lépett ki, amikor meglátta Gábort. Ott állt az irodaház üvegportálja előtt, a szokásos makulátlan öltönyében, arcán az a kőszobor-nyugalom, amitől Laurának mindig a banki hiteltanácsadók ugrottak be. A lány fáradt volt. Egy nyolcórás workshopon volt túl, ahol a megbízó egy századelős gangos ház felújításáról álmodott, de közben a kávéfőző beszerelésén is spórolni akart. Csak egy forró fürdőre és csendre vágyott. Gábor azonban nem a csendre volt kiképezve.
— Na végre — mondta, és egy lépést tett felé, elzárva az utat a Bazilika felé. — Már azt hittem, bent alszol.
— Szia neked is — Laura megállt. — Te nem utálsz a metrónál várni? Mi történt?
— Figyelj ide — Gábor nem pazarolta a szavakat. — Holnap felmondasz. Szabinak megírod a felmondásodat, és utána elutazol Kecskemétre.
Laura egy pillanatra hunyorított, mintha rosszul hallana.
— Kecskemétre? — kérdezett vissza. — Pontosan kihez és miért?
— Apámékhoz — a férfi hangja olyan lapos volt, mint egy elszámolási űrlap. — Anyám térde teljesen tropa, apám meg a szőlővel nem bír egyedül. Kell valaki a házba. Eldőlt.
Laura lassan áttette a laptopját a másik vállára. Az agya egy pillanatra lefagyott, nem a döbbenettől, hanem attól a természetes magabiztosságtól, ami a férfi hangjában bújkált. Eldőlt. Nem arról volt szó, hogy „beszéljük meg”, vagy „légy szíves”. Nem. Ő már döntött, a feleség szerepe legfeljebb annyi volt, hogy a döntést tudomásul vegye. Mint egy új adótörvényt.
— Érdekes — szűrte a szót a fogai között Laura. — És azt megkérdezhetem, hogy tőlem erről miért nem kérdezett meg senki?
— Mit kell ezen kérdezni? — Gábor megvonta a vállát, a tekintete már a telefonját kereste, ami rezgett a zsebében. — A feleségem vagy. Ez családi ügy. Itt nem kérdezünk, hanem csináljuk. Apám nyolcvanéves, nincs mit ragozni rajta.
— Családi — ismételte Laura. — Mármint a te családod. Én pedig egy tétel vagyok a költségvetésben. Egy sor a logisztikai tervben.
— Ne okoskodj — a férfi arca megfeszült. — Utálom, amikor minden szavamba belekötsz. Megmondtam, mi a helyzet. Ez nem egy vita, hanem egy tény. Elutazol, és pont.
Laura elmélyülten bámulta a férfit. Nem a düh, hanem a tiszta kíváncsiság mozgatta. Vajon mikor tűnt el az a férfi, akivel tíz éve, egy egyetemi házibulin összenevetett egy leégett tűzhely fölött? Helyette most itt volt ez az ideges, telefonját markolászó menedzser, aki úgy osztotta ki a feladatokat, mint egy projektmenedzser.
— Gábor, ne az utcán — mondta halkan. — Gyere haza, vacsorázunk, és higgadtan átbeszéljük. Mikor ettél utoljára rendesen?
— Most nincs időm ilyenekre — A férfi az órájára pillantott. — Nekem este meetingem van a befektetőkkel. A lényeget elmondtam, te megjegyezted. Késő este jövök.
— És a részletek? — kérdezte Laura. — Cím? Telefonszám? Mert én a te szüleidnél soha nem jártam. Mindig ők jöttek Pestre.
— Majd megírom SMS-ben — intett lezáróan a férfi, és már sarkon is fordult, elnyelte a Deák téri tömeg. Laura utána nézett, ahogy a drága zakó eltűnik a turisták között, és érezte, hogy valami végérvényesen elmozdult benne. Ahogy az ember rájön, hogy a kávéját nem elfelejtették megcsinálni, hanem soha nem is akarták.
— Na, szép kis este — motyogta az orra alatt, és elindult a közeli Lipóti pékségbe. Egy kakaós csiga békésebb társaságnak ígérkezett, mint a férje.
A pultnál Orsiba botlott. Orsi a tervezőasztala mellett ült az irodában, együtt élték túl a határidőket, és pontosan tudta, mikor kell egy üveg rozét kinyitni munka után.
— Te is itt? — Orsi épp egy hatalmas szelet sajtos pogácsát emelt a kosarába. — Nézz rám, kész vagyok. Máté bejelentette, hogy holnap jönnek a szülei hétvégére, a hűtő üres, a fürdőben meg reggel óta folyik a csap. Én meg itt vagyok, mint egy idióta, és azon gondolkodom, hányféle sajtot bír el a pénztárcám.
— Én most irigyellek — mosolygott halványan Laura. — Nekem az előbb közölte Gábor, hogy holnap fel kell mondanom, és le kell költöznöm az ő szüleihez. Kecskemét mellé. Vigyem a házat, meg a szőlőt.
Orsi keze megállt a levegőben a pogácsával.
— Várj, most komolyan? Felmondani? Abból az irodából, amit a te szakmai hírneved tart el?
— Fel. Szó szerint idézem: „eldőlt”.
— Eldőlt — Orsi letette a pogácsát. — És a drágalátos húgocskája? A Réka? Ő hol van ebben a csodálatos családi összefogásban?
— Képzeld, pont ez jutott eszembe — Laura a pénztárcáját kereste. — Neki van egy lánya, meg egy férje, akivel közös a cége. Tehát neki elfoglaltsága van. Nekem meg kötelességem.
— Oké, várjunk csak — Orsi felhúzta a szemöldökét. — A szüleihez a saját húgának kellene mennie. Vagy Gábornak. Ez nem a te cirkusod, ez nem a te majmod. Ők találták ki a szőlőt meg a kertes házat, nem te. Téged csak bedobnak, mint egy szolgálati lakásba a gondnokot.
— Mint egy takarítónőt, akinek van saját kocsija — bólintott Laura. — Most komolyan, Orsi, szerinted hány éves nőt lehet még „átvezényelni”, mielőtt az illető rájön, hogy saját lába is van?
— A te esetedben pontosan tíz év házasság után — Orsi határozottan nézett rá. — Figyi, ne menj haza. Gyere át hozzánk, iszunk egy fröccsöt, és átgondoljuk, hogyan mondj nemet. Mert te nem mész sehova. A nagy fenekét neki.
— Majd meglátjuk — Laura elmosolyodott. — Ma este még talán kicsit szórakozom velük.
Lauráék lakása az Andrássy út egyik mellékutcájában volt. Mire hazaért, az okostelefonja már rezgett. Réka, a sógornő. A fotóján ugyanaz az erőltetett mosoly virított, mint a céges weboldalukon.
— Laurácska! — a hangja olyan édes volt, mint a cukrozott gesztenyepüré. — Gábor mindent elmondott! Te egy hős vagy! Egy angyal! Komolyan mondom, megkönnyebbültem. Tudod, nekem itt a cég, a gyerek, a háztartás, szétszakadok, mint egy rongybaba.
— Szia, Réka — Laura hangja higgadt volt. — Pontosan mit mondott Gábor?
— Hát, hogy te mész apáékhoz segíteni! Hogy ez el van döntve, te örömmel vállalod, és holnap már indulsz is. Annyira rendes vagy!
Laura leült a kanapéra, és a plafont nézte.
— Réka, kellemetlenül érzem magam, de itt egy kis félreértés történt. Én nem mondtam, hogy megyek.
A vonal túloldalán csend lett. De az a fajta csend, ami tele van szitkozódással, csak épp halkan.
— Hogyhogy nem mész? — a nő hangja lehűlt húsz fokot. — Gábor azt mondta…
— Gábor sok mindent mond — vágott közbe Laura. — Múlt hónapban azt is mondta, hogy lecseréli a mosogatógépet. Azóta is kézzel mosogatok. Szóval a férjem szava sajnos nem szentírás.
— De Laurácska, ez mégiscsak a család! Apuék idősek, segítség kell nekik! Ki más intézné ezt, ha nem te?
— Ki más? — Laura hangja megkeményedett. — Például a lányuk. Vagy a fiuk. Vagy bármelyikük, akit vér köt hozzájuk. Engem csak a házassági szerződés köt.
— Nekem családom van! — csattant fel Réka. — Nekem kötelességeim vannak itthon!
— Nekem pedig munkám és életem — felelte Laura, és letette a telefont. A beszélgetésnek ott lett vége, ahol a tiszteletnek.
Kilenc után esett be Gábor. Arcán fáradtság, zakóján esőcseppek. Ledobta magát a konyhai székre, és szó nélkül behúzta maga elé a tányért, amit Laura a pulton hagyott.
— Van még ebből? — kérdezte teli szájjal.
— Neked tettem el — mondta Laura, nekitámaszkodva a konyhapultnak.
A férfi gyorsan evett. Aztán felállt, és megindult a hálószoba felé. Laura hallotta, ahogy kihúzza a gardrób aljáról a nagy, ezüstszínű bőröndöt. A léptei nyomán az ágy nyikorgása. A nő odasétált, és az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy Gábor a ruháit hajtogatja.
— Mit csinálsz? — kérdezte.
— Csomagolok — a férfi a kedvenc gyapjúkardigánját hajtotta félbe, és tette a bőröndbe. — Segítek. Mivel te lassú vagy, én összekészítem a cuccaidat. Egy rendes férj segít. Értékeld.
— Értékelem — Laura hangja jeges volt. — Ki mondta, hogy elutazom?
— Ugyan, hagyjuk ezt — Gábor legyintett. — Ma már beszéltem anyámmal is. Ő annyira örült, tudod. Kisütött egy tepsi bejglit. Már készítik a vendégszobát. Nem fogsz nekem csalódást okozni.
— Anyádnak bejgli, nekem meg egy bőrönd. Arányos.
— Ne kezdd, kérlek — a férfi felé fordult, a homlokán vörösödő érrel. — Neked ez nem munka, ez család. Pihenj egy kicsit a vidéki levegőn. Azt csinálsz, amit akarsz, csak mellette legyél ott, ha anyám szól.
— Azt csinálok, amit akarok — Laura megtámaszkodott a falon, és nézte a növekvő halom ruhát a bőröndben. — Emlékeztetlek, hogy ezt a mondatot most használtad életedben először a házasságunk alatt. De sajnos pont rossz kontextusban.
A férfi erre nem reagált. Csak tette be a következő pulóvert. Amikor végzett, elégedetten csapta le a bőrönd fedelét.
— Kész. Látod? Egy óra alatt megvoltam. Indulás holnap reggel hétkor. Taxit rendelek.
Másnap reggel Laura a tükör előtt igazgatta a haját. Gábor, aki épp a kávéját kavargatta a konyhában, döbbenten látta, hogy a felesége nem melegítőt visel, hanem egy elegáns sötétkék kosztümnadrágot. A nyakában egy vékony aranylánc.
— Mi az? Minek öltöztél így? — kérdezte a férfi.
— Dolgozni megyek — felelte Laura. — Ebben a hónapban van egy nagy bemutatónk a művészeti fórumon. Ma van a helyszíni bejárás.
— Micsoda? — Gábor letette a csészét. — Milyen bemutató? Te nem mész dolgozni. A bőrönd ott van az előszobában.
Laura felnevetett, de a hangjában nem volt vidámság.
— A bőröndbe te pakoltál — mondta. — Azért, mert én engedtem. Gondoltam, ha a pakolástól jobban érzed magad, egészségedre. De ettől még én nem mondtam igent.
— Szóval csak játszottad itt nekem a…
— A bólogató feleséget — fejezte be Laura. — Pontosan. Tudod, milyen tanulságos volt nézni, ahogy a szekrényem tartalmát pakolod? Mintha már ki is lennék innen rakva.
Gábor elsápadt. A homlokán kidagadt egy ér, és lüktetni kezdett.
— Hová mész? — kérdezte rekedten.
— Először a bemutatóra. Aztán Orsiékhoz alszom — Laura felkapta a táskáját. — Ja, és mivel a lakás a te neveden van, a rezsit innentől te fizeted. Én addig a barátnőmnél lakom.
— De hát ez nevetséges! — Gábor utána lépett. — Egy koffer miatt nem költözöl el!
— Nem a koffer miatt, Gábor — Laura az ajtóból visszafordult. — Hanem mert te azt hitted, hogy a feleséged egy bútordarab. Én meg rájöttem, hogy nem vagyok az.
Az ajtó halkan kattant mögötte. Laura taxit hívott, és a bőrönddel együtt elhajtatott. Csak nem Kecskemétre.
Délután fél háromkor Gábor telefonja megállás nélkül rezgett. Először az anyja hívta.
— Fiam, hát itt nincs senki! — sipította a vonalba. — A bejgli kihűlt, a szoba tiszta, de a menyem sehol. Biztos, hogy elindult?
— Majdnem biztos — motyogta Gábor, aki épp a nappali ablakát bámulva azon kattogott, hol ronthatta el. — Majd jönni fog.
Letette. Fél órával később Réka hívta.
— Gábor, ez komoly?! — rivallt bele a telefonba. — Én reggel beszéltem apával, azt mondta, Laura lelépett. Te meg azt ígérted, hogy elintézed. Nekem a jövő héten céges vacsorám van, nem tudok leugrani vidékre!
— Akkor ugrasd át magad a fenébe — sziszegte Gábor, és kinyomta.
Pedig a szülei nem tehettek semmiről. Ők csak két öregember voltak, akiknek a fia szilárd meggyőződéssel állított valamit, ami sosem volt igaz.
Estére a férfi a bőröndöt bámulta, ami az előszobában maradt. Nyitva. Mintha Laura bármelyik pillanatban beléphetne, és kipakolhatná. De a lakás csendes volt. Túl csendes.
Reggel a nő irodája előtt találta magát. A járgányok sora mellett ácsorgott, mint egy elveszett turista. Amikor az üvegajtó kinyílt, és Laura kilépett, Gábor utána eredt.
— Laura! — a hangja most más volt. Rekedt, fáradt, könyörgő. — Beszéljünk. Tényleg. Komolyan.
A nő sétált tovább, de lassított.
— Miről? — kérdezte. — A szőlőről? Vagy arról, hogy te döntöttél, én meg alkalmazkodom?
— Arról, hogy hülye voltam — Gábor megragadta Laura könyökét. — Kérlek, ne csináld ezt. Ne menj el. Maradj.
Laura megállt, és szembefordult vele. Az arca nyugodt volt. A hangja viszont kemény, mint a beton.
— Gábor. Ha még egyszer úgy szólsz hozzám, mintha a tulajdonod lennék, elválok tőled. És nem fenyegetőzöm. Ez egy bejelentés.
A férfi keze lehullott Laura karjáról. A nő folytatta az útját a Múzeum körút felé. Gábor ott maradt a járda szélén, a nyakában a meglazult nyakkendő, a lábánál egy galamb, ami a földön keresgélt.
Este az Erzsébet tér fái alatt ült egy padon, kezében egy kihűlt kávéval. A telefonját nézte: Laura száma világított a képernyőn. Ujja a hívás gomb fölött lebegett, de nem érintette meg.
Felállt, a poharat a kukába dobta, és elindult a Lipótváros felé. A pad mellett egy galamb ült, amelyik most felrebbent, és a Bazilika felé vette az irányt.
