– Anya, minek veszel ilyen drágán epret? – húzta el a száját Elena, miközben arrébb tolta a dobozt a hűtőben. – Inkább tedd félre a pénzt téli csizmára.
Szofija Leonidovna nem szólt semmit.
Csak arra gondolt, hogy talán a lánya igazat mond.
Lehet, hogy egy nyugdíjasnak valóban nem kellene pénzt költenie a szezon első eprére.
Elena gyakran beugrott minden előzetes bejelentés nélkül.
Egy alkalommal büszkén megmutatta új türkizköves gyűrűjét.
– Megajándékoztam magam. Megérdemeltem.
Az édesanyja csak elmosolyodott.
Ha a lánya megdolgozott érte, hadd örüljön neki.
Később Elena kinyitotta a hűtőt, és amikor meglátta az epret, ismét szemrehányást tett.
– Erről már beszéltünk. Spórolnod kellene.
– Ez az én pénzem – felelte nyugodtan Szofija Leonidovna. – Én döntöm el, mire költöm.
Miután a lánya elment, elővette az epret, tett rá egy kis tejfölt, és lassan, szemenként ette.
Finom volt.
Mégis maradt benne valami keserű érzés.
Néhány nappal később Elena felhívta.
– Anya, vigyáznál hétvégén a gyerekekre? Jó lenne nekik egy kis házi koszt és friss levegő.
Pénzt nem hagyott.
Szofija Leonidovna elment a piacra.
Borjúhúst, házi túrót, cseresznyét, almát, tejfölt, vajat és lisztet vett.
A csizmára félretett pénzből már alig maradt valami.
Az unokák jóízűen ettek.
A nagymama pedig csak azon gondolkodott, hogyan húzza ki a következő nyugdíjig.
Amikor Elena eljött a gyerekekért, még meg is jegyezte:
– Ne adj nekik annyi pitét. Így sem soványak.
Ekkor Szofija Leonidovna halkan megszólalt:
– Legközelebb hagyj pénzt az élelmiszerre.
Elena csak felnevetett.
– Hiszen a te unokáid. Csak nem sajnálod tőlük?
Aznap este átjött a szomszédasszonya, Anna.
– Amíg mindent megengedsz, addig ez így is marad – mondta. – Az én fiam is azt hitte, hogy mindennel tartozom neki. Egészen addig, amíg meg nem tanult tisztelni a határaimat.
Egy hét múlva minden megismétlődött.
Elena megmondta, hogy vegyen friss húst, házi tejet, áfonyát, túrót és gyümölcsöt.
A gyerekekkel együtt pedig egy hatalmas zsák szennyes ruhát is hozott.
A csizmára félretett boríték szinte teljesen kiürült.
Szofija Leonidovna az egész hétvégét a tűzhely mellett töltötte.
Az unokák boldogok voltak.
– Nagyi, nálad finomabb minden, mint egy étteremben! – mondta Márk.
Nasztya közben fényképeket mutogatott a telefonján.
Először fagylalt.
Körhinta.
Aztán Szofija Leonidovna meglátott egy másik képet.
A lánya elegáns étteremben ült a barátnőivel.
Steakek.
Bor.
Ünnepi vacsora.
Miközben ő minden fillért számolt, hogy enni adhasson az unokáinak, Elena gondtalanul élvezte az estét.
Amikor a gyerekek kiszaladtak játszani, Szofija Leonidovna leült, és felírta az összes kiadást.
Hús.
Túró.
Áfonya.
Tej.
Tojás.
Tejföl.
Gyümölcs.
Vasárnap, amikor Elena megérkezett a gyerekekért, az édesanyja csendben átnyújtott neki egy papírlapot.
– Ez meg mi?
– A bevásárlás számlája.
– Ugye csak viccelsz?
– Egyáltalán nem. Szerinted nekem luxus egy doboz eper. De teljesen természetesnek tartod, hogy a saját nyugdíjamból borjúhússal és áfonyával etessem a gyerekeidet.
Elena arca lángvörös lett.
– Hiszen ezek a te unokáid! Nem szégyelled magad?
Szofija Leonidovna nyugodtan a lánya gyűrűjére nézett.
– Új ékszerre jut pénz. Éttermekre is jut. De a saját gyerekeid ételére már nem. És még nekem kellene szégyellnem magam?
– Honnan tudsz az étteremről?
– Nasztya megmutatta a fényképeket.
Elena szó nélkül magához vette a gyerekeket.
Mielőtt becsapta volna az ajtót, csak ennyit mondott:
– Olyan nagymama lett belőled, aki számlát ad az unokáinak.
👇 A történet folytatását a hozzászólásokban olvashatod.
Ezután hosszú ideig nem jelentkezett.
Az unokákat viszont ezután már a veje hozta.
Mindig tele bevásárlószatyorral.
És a hétvégi költségekre való pénzt is azonnal átutalta az anyósának.
Egy nap Szofija Leonidovna ismét vett magának epret.
A legnagyobbat.
A legédesebbet.
Lassan, egyesével ette a szemeket.
És többé egyetlen pillanatra sem érezte magát bűnösnek.
Ősszel pedig megvette az új csizmáját is.
