– Hétfőtől szabadságra mész! – jelentette ki a férjem. A végén azonban annak kellett szabadságot kivennie, aki az egész rokonságot meghívta.
Éppen a vacsorát készítettem, amikor László belépett a lakásba.
Még a cipőmet sem vettem le, amikor határozott hangon megszólalt.
– Hétfőtől szabadságra mész.
Felnéztem rá.
Úgy beszélt, mintha ez már régen eldőlt volna.
– Szombaton érkezik anyám, Erzsébet néni és az unokatestvérem, Éva.
Anyát el kell vinni orvoshoz.
Erzsébet nénit a piacra.
Évának meg akarom mutatni Budapestet.
Már megígértem nekik, hogy sütsz pitéket, főzöl, mindenhová elviszed őket.
Összesen tíz napról van szó.
Néhány másodpercig csak néztem rá.
Néha László úgy viselkedett, mintha a házassági anyakönyvi kivonat automatikusan feljogosítaná arra, hogy rendelkezzen az időmmel.
Az autómmal.
Sőt még a lakásommal is, amelyet évekkel az esküvő előtt vettem.
– Nem – feleltem nyugodtan.
– Az én szabadságom tíz nap múlva kezdődik.
Pont azon a napon, amikor a rokonaid hazamennek.
A szanatóriumi üdülést hónapokkal ezelőtt kifizettem.
Semmit sem fogok átszervezni.
László hitetlenkedve nézett rám.
– Hogyhogy nem?
Már mindenkinek megígértem!
– Akkor tartsd is be a saját ígéreteidet.
Ő csak legyintett.
Biztos volt benne, hogy péntek estére meggondolom magam.
Azt hitte, egész este a tűzhely mellett állok majd.
Levest főzök.
Húst sütök.
Pitét készítek.
Péntek este azonban, amikor kinyitotta a hűtőt, csak tejet talált.
Túrót.
És az én előre elkészített diétás ételeimet.
– Hol van az összes étel?
– A szupermarketben.
A készételes pultnál – válaszoltam nyugodtan.
Szombat reggel pillanatok alatt megtelt a lakás.
Az anyósom, Julianna azonnal elfoglalta a kanapét.
Erzsébet néni összecsukható ágyat követelt az ablak mellé.
Éva pedig alig lépett be, máris megkérdezte:
– És az én külön szobám hol van?
László fel-alá rohangált.
Felfújta a matracot.
Cipelte a bőröndöket.
Próbálta mindenkit elszállásolni.
Én pedig elmentem dolgozni.
Este értem haza.
A konyhában László vörös fejjel virslit főzött.
– Katalin! – háborodott fel az anyósa.
– Miért László jött értünk az állomásra?
És miért ő főzi a vacsorát?
– Mert László hívta meg önöket.
Én pedig ma dolgoztam.
Azzal nyugodtan bementem a saját szobámba.
Már hétfőn Lászlónak hat nap fizetés nélküli szabadságot kellett kivennie.
Elesett a prémiumától.
És a fizetése egy részétől is.
Onnantól minden reggel ugyanúgy kezdődött.
Taxi.
Magánklinika.
Gyógyszertár.
Piac.
Bevásárlóközpont.
Juliannát vizsgálatokra kellett vinni.
Erzsébet néni házi sajtot akart venni.
Éva pedig üzletről üzletre járta a várost.
Este pedig mindhárman meleg vacsorát vártak.
Én nyugodtan megettem a saját ételemet.
Elmostam egyetlen tányért.
És nem szóltam bele az ő „all inclusive” nyaralásukba.
Egyik nap Erzsébet néni a piac után egy teli szatyrot nyomott László kezébe.
Mellé egy blokkot is.
– Lacikám, hiszen azt mondtad, mindent te fizetsz.
Ez itt háromszázezer forint.
László arca azonnal elsápadt.
Tíz nap alatt az orvosok.
A taxik.
A gyógyszerek.
Az élelmiszerek.
És a bevásárlások majdnem négymillió forintjába kerültek.
Nagylelkűnek lenni könnyű.
Egészen addig, amíg nem a saját pénztárcádból kell fizetni.
👇 A történet folytatását lent, a hozzászólások között találod.
A hatodik napon László már nem bírta tovább.
– Holnap vidd el anyát ultrahangra.
– Nem tudom.
Dolgozom.
– De hát…
– Te foglaltál neki időpontot.
Te is viszed el.
A legnagyobb vita a kilencedik napon robbant ki.
Az anyósa.
Erzsébet néni.
És Éva úgy döntöttek, végre elmondják, mit gondolnak rólam.
– Mi vendégek vagyunk! – jelentette ki Julianna.
– Te meg úgy viselkedsz, mintha albérlő lennél.
László már alig áll a lábán.
Éva rögtön hozzátette:
– Legalább egyszer főzhettél volna vacsorát.
Ránéztem Lászlóra.
– Elmondod nekik, hogy már az érkezésük előtt közöltem veled, hogy ezt nem vállalom?
Lesütötte a szemét.
– Azért egy kicsit segíthettél volna…
Csak bólintottam.
– Akkor még mindig semmit sem értettél meg.
Ezután a rokonaihoz fordultam.
– Vendégek akkor érkeznek, ha mindkét házigazda várja őket.
Amikor pedig egy férj a felesége beleegyezése nélkül megígéri, hogy ő lesz a szakács, a sofőr és az idegenvezető, az nem vendégszeretet.
Hanem pimaszság.
Nyugodtan becsuktam a szobám ajtaját.
Másnap reggel a rokonok hazautaztak.
László kimerülten rogyott le a padlóra.
– Elvesztettem a prémiumomat.
A szabadságomat.
Az összes megtakarításomat.
Úgy érzem magam, mintha egész héten köveket cipeltem volna.
Ekkor kijöttem a hálószobából egy kis bőrönddel.
– Te… tényleg elmész a szanatóriumba?
– Igen.
A taxi már vár.
– És én?
Ki fog nekem főzni?
Mosolyogva válaszoltam.
– Ugyanaz az ember, aki a válásunk után is főzni fog.
Te magad.
László mozdulatlanná dermedt.
– Mire visszajövök, költözz ki a lakásomból.
A beleegyezésem nélkül hívtad ide a rokonaidat.
Megengedted nekik, hogy kioktassanak a saját otthonomban.
És még most is csak azon jár az eszed, hogy ki fog kiszolgálni.
Becsuktam az ajtót.
És elutaztam.
Két hét múlva tértem haza.
A lakás ragyogott a tisztaságtól.
A szekrény fele üres volt.
László visszaköltözött az édesanyjához.
Az első munkanapomon pedig beadtam a válókeresetet.
Ő tíznapos, gondtalan pihenést akart ajándékozni a rokonainak az én időm és pénzem árán.
A végén a vendégek új ruhákkal és ajándékokkal tértek haza.
Én kipihenten érkeztem vissza a szanatóriumból.
László pedig megtakarítás nélkül.
Feleség nélkül.
És végre megtanulta, hogy senkinek sincs joga más ember életéről és idejéről dönteni.